|
I.
„Le comte tzigane”
Jacques
Lemaire-rel, a Lune borzas munkatársával napok óta nem lehet beszélni. Büszke,
mint egy pénzes márki s mintha soha életében nem kért volna száz sou-t kölcsön.
Jacques Lemaire levelet kapott Budapestrõl, hogy szombaton Párizsba érkezik a
gróf. „Le comte Tzigane”, mint a Rabelais hölgyei nevezik az õsz magyar pairt
és poire-t. Otthon, szép Budapesten, fejedelmi vagyonából sohase juttat semmi
jó célra. Nõk, utazások, kártya: ez volt az egész élete. Mégis nagy ember,
kitûnõ férfiú, népszerû hazafi. Jacques Lemaire nõkrõl gondoskodik mindenek
elõtt. A nõk a Rabelais-ból, az Americain-ból kerülnek ki. De a gróf az Odéon,
a Comédie s más színházak mûvésznõit ismeri bennük. Jacques Lemaire fáradhatatlan
maître de plaisir. „Le comte Tzigane” pedig fizet, mint egy magyar úr. A Lune
minden párizsi látogatásnál kiadja a gróf arcképét. Díszmagyarjában olyan a
gróf, mint egy vén cserkesz herceg. Az arckép alatt már évek óta ugyanaz a
szöveg: „Le comte X, a hírneves magyar politikus. Most ismét Párizsban idõzik.
Magyarország legelõkelõbb családjának a feje. Jeles kutató, szónok, szociológus
és patrióta. Nagy barátja Franciaországnak. Magyarországot függetlenné akarja
tenni. Családjának több tagja püspök. Üdvözöljük Párizsban a nemes magyar
mágnást.” A Lune olvasói, a kofák, már szóról-szóra ismerik ezt a szöveget. „Le
comte Tzigane” mulat tíz-tizenöt napig. Baráti kölcsönt nyújt Jacques
Lemaire-nek. Azután hazautazik azzal a büszke hittel, hogy Magyarországnak új
barátokat szerzett Párizsban. Ezt esetleg egy-két lap meg is írja Budapesten.
Ingyen: persze. A gróf otthon mindent ingyen követel. Hírt, tekintélyt és
népszerûséget. Pénzét nem szereti otthon költeni. A Szaharán esetleg egy
oroszlánnyomért is aranyakat fizet. Párizsban silány nõknek kioszt annyi pénzt,
amennyit tíz igazi író egy év alatt sem keres. Magyar nagyúr, aki gyakran
szónokol a munka dicsõségérõl és semmit sem néz le jobban, mint a munkát,
senkit úgy, mint a munkást s pláne otthon. De ha épül magyar Panteon, õ is
belekerül.
II.
A tulipános Berger
Berger
úr magyar ember s tizenöt év óta Párizsban él. Francia ismerõseit egy szép
napon avval lepi meg, hogy gomblyukában különös, ékes jelvényt visel.
Mende-mondák indulnak a Berger úr jelvényérõl. Sokan úgy vélik hogy a jelvény
nagyon elõkelõ porosz ordó. Mások perzsa rendjelnek vélik a tulipánt, mert hát
tulipánt visel Berger úr. Berger úr hallgat és mosolyog titokzatosan,
jelentõsen. Bizalmasabb barátainak azonban megmagyarázza a dolgot Berger úr:
-
Nálunk, Magyarországon, nagyon elszaporodtak a zsidók. Összeálltak tehát a
katolikus hitû, jó és valódi magyarok. Alapítottak egy új lovagrendet. Ezt
zsidó nem kaphatja meg. Csak aki tíz magyar õst tud kimutatni. Nekem
természetesen megküldte az ordót nyomban a rend generálisa.
Mivel
messzirõl becsületrendnek látszik a tulipán, Berger úrra sokan irigykedve
néznek a bulvárokon.
III.
Dénes úrfi mulat
Dénes
úrfit elküldte az apja, hogy tudományt faljon a Sorbonne-on. Milyen szép dolog
lesz az. Dénes úr örökölni fogja az apja mandátumát. És a képviselõk
Almanachjában benne lesz: „tanulmányait Párizsban folytatta”. Az öreg Boldi
mester egy este a Paix étteremben játszik. Dénes úrfi ül az asztalnál. A
második üveg pezsgõt fogyasztja. Boldinak már kétszer küldött ötven frankot.
Hangos a legény. Nyugtalanul, értelmetlenül figyelik a szomszéd asztaloktól.
Boldi mester véletlenül magyar nótába fog. Dénes úrfi üvölt egy nagyot és
odavágja a falhoz a poharat. Boldi mester ijedten rohan át a magyar nótából egy
vad craquette-dalba. Az asztaloktól fölugrálnak. Senki se sejti, hogy ez virtus
volt. Mindenki hirtelen tragédiára gondol. Pár perc múlva távozik Dénes úrfi.
Különösen a nõk sajnálják a szegény fiatal embert. Másnap fájós fejjel ébred
Dénes úrfi. Eszébe jut a dáridó. Nagyon büszkén mosolyog. Kész az ítélete.
Minden kevélység nélkül megállapítja, hogy úr módjára kevés ember fia tud
mulatni. Születni kell erre.
(Párizs,
július 16.)
Budapesti Napló
1906. július 20.
A. E.
|