15. A SZAJNA MELLÕL

I.

Zola sírjánál

Zola sírjához zarándokoltunk el ma sok-sok ezeren. Talán utoljára borulnak koszorúk erre a sírra. A hûvös Panthéon várja Zolát.

Szépek voltak a koszorúk. Ékesek a beszédek. Diadalmas és hatalmas volt a tömeg. Ha akkor a Szajnába dobják. Hova zarándokolnánk most? Kit várna a Panthéon?

Miért nem beszélt ma errõl senki? Jó: Zolának nem kellett sokáig várnia. Galilei is tovább várt. Giordano Bruno is. Heinénak ma sem kegyelmez Németország. No és Rembrandt most kapja meg, amire egy kissé régebben szolgált rá.

Szerencsés Zola: ilyen hamar. Mert persze Zolának van öröme az ilyen expiációból? Ugy-e?

Akadna már egyszer egy bátor ember, aki megmondaná az igazat. Szomorú sírjaihoz a temetõnek nincs jogunk nyúlni. Szégyellje magát az a minden lében kanál utókor. Elégtételadások helyén vizsgálja meg a saját szívét szigorúan. Nem készít-e expiálni valót talán éppen most egy másik úgynevezett utókornak? Ezzel a hazugsággal le kellene már számolni egyszer. Byronhoz nincs jussa az angol társadalomnak. Rembrandthoz a hollandus­nak. Nekünk például Martinovicsékhoz. A derék utókor csak pirulhat és okulhat. Tud-e halottakat feltámasztani? Akkor adhat elégtételt. Egyébként komédia, amit mível. Az élet megcsúfolása. Különös dolog, hogy a Zolák nem írnak ilyen végrendeletet már egyszer:

- Megtiltom, hogy engem a poraim fölött tiszteljenek. Süsse meg a háláját az utókor, ha nem ismert jól, míg vér voltam és ideg. Így könnyû emberesdit játszani. Engem ugyan nem fogtok tisztelni, mikor már nem tudok róla. Megtiltom. Eredjetek Mercier-hez és pukkadjatok meg.

II.

Maison des Arts

Egy internacionális mûvész-otthon Párizsban. Költõk, írók, piktorok, muzsikusok stb. hajléka és szövetkezete. Komoly emberek komolyan tanácskoznak róla. Még talán nyélbe is fogják ütni. Csakhogy áldás nem lesz rajta. Szövetkezhetik az egész világ, közös palotába kerülhetnek bölcsõgyárosok és pompes-funebres-királyok. Szocializálódhatik az egész világ. A mûvész-börze: abszurdum. Nyáj-ösztön nincs ebben a fajban. Mindennek meg kellene elõbb változnia a mai társadalomban. Akkor igen. De akkor már más valami lesz az, amit ma mûvészetnek nevezünk. Valami elképzelhetetlenül más. A legortodoxabb szocialista is visszarettenne tõle. A Maison des Arts tehát örökre lehetetlenség. Közel az idõ, hogy meghal az utolsó kóbor indián. Polgáriasulni fog a pápua is. Egy fajtát akkor is meg fog kímélni a túlpolgáriasodott társadalom. A mûvész-fajtát. Ezt meghagyja - nomádnak. Mert ez a fajta az õ lelkiismerete. Örök hirdetõje a társadalmi s egyre társadalmibb ember elérhetetlen, belsõ örök vágyának: a társadalomtalanságnak.

III.

Hervé bûne

Hervé a mai társadalom legvészesebb ostromlója. Hervé s az Hervék nem paktálnak. „Te elnyomsz minket, társadalom, mivel fegyvered van. Mi tehát mindenek elõtt elvesszük tõled a fegyvert.” És Hervének amnesztiát kellett adni. Pedig mit jelent az amnesztia? Hogy gonosz volt az ítélõ törvény, a kultúrvilág lelkiismerete kezd kényes lenni. Minden kultúrtársadalom érzi, hogy az ellene gondolattal és igével harcolókat büntetni szinte olyan barbárság, mint az emberevés. Más szóval: az úgynevezett izgatás nem bûn. Még Hervét is kénytelen glorifikálni ma már ugyanaz a társadalom, melynek borzongva kell rettegnie az Hervéktõl. Hiszen már az is szinte glorifikálás, ha a társadalom lakoltatja az úgynevezett izgatót. Hervé tovább is bujtogatni fog a militarizmus ellen. Mert apostol és férfiú õ. És lehet, hogy a francia törvény ismét börtönbe veti. Mindig újra kezdõdik a csalfa játék. Megszólal újra a társadalmi lelkiismeret. Ez az ember nem bûnös. E csalfa játék is nagy dolog már. Európa társadalmai szeretik magukat Krisztus szellemében épülteknek hinni. Kétezer esztendõ múlva talán fogják annyira vinni, hogy ha meg-megjelennék közöttünk a Názáreti, nem fülelhetné le rendõreivel sem Clemenceau, sem Andrássy Gyula.

(Párizs, július 19.)

Budapesti Napló 1906. július 22.

A. E.