I.
Sarah becsületrendje
Belle-Ile-en-Merben
nagy a harag. Aristide Briand-t szidja Sarah Bernhardt. Ilyen nyim-nyám
miniszter. Egész Párizs biztosra vette a nagy Sarah becsületrendjét. Mindenki
magasztalta Briand-t. Valóban Briand bátor ember. Curie asszonyt néhai férje
katedrájába ültette. Elõkelõ bizottságokba hölgyeket választott. Általában
feminista miniszterként viselkedett. Becsületrendre ajánlotta Sarah
Bernhardt-t. Holott Sarah egyszerûen csak színésznõ. S a rend nagytanácsa
vakmerõen szembeszáll Briand-nal. Már zengtek az ódák. Már-már napirendre is
tért Párizs a dekorált Sarah fölött. Kiderül, hogy az öröm korai. Sarah nem
állami alkalmazott s nem professzor. A rend tehát nem akarja lovagjai közé
fogadni. Sem õt, sem Privas-t, a chansonnier-t, kit szintén dekorálni akart
Briand. Párizs bosszankodik és nevet. Még okos emberek is mérgelõdnek. Mikor
úgy kívánja azt a kis piros szalagot Belle-Ile-en-Mer nyári remetéje. Ilyen
asszonynak a Notre-Dame-ot oda kellene adni, ha gusztusa támadna rá. Briand
lemondással fenyegetõzik s követeli, hogy hajoljon meg a rend nagytanácsa.
Egész Párizs lesi: mi lesz. Gyõz-e a hagyományos ostobaság, mely még Franciaországban
is lebecsüli a színésznõt, akárcsak Moliere korában? Vagy a feminista miniszter
gyõz? Egy bizonyos. Ezt Sarah intimusai állítják. Ha ki kell zsarolni ezt a kis
szalagot, mégis meglesz. Ha hercehurca árán, mégis meglesz. Sarah akarja. Csak
azért is. Színésznõi nagyságán ront ez a komédia természetesen. De ez sem baj.
Egy asszonynál az a fontos, hogy pukkadjanak meg - mások.
II.
Arvers asszonya
Arvers-t,
a néhai poétát ünnepli Franciaország. Egyetlen verséért, híres szonettjéért. A
szép Meunessier asszony albumába írta valamikor e versét Arvers. Egy ismeretlen
nõhöz. Talán örök idõkig suttogni fogják némely szerelmesek. A holdas, epedõ,
rejtett szerelem zsoltárimája ez. S a franciák persze azt kutatják, hogy kihez
írta. A szép Meunessier asszonyhoz-e? Ám a Meunessier asszony albumába Musset
is írt. Lángoló verset anno George Sand. És írtak az albumba szerelmes verset
mások is. Victor Hugo feleségéhez? Ez a sejtés a legerõsebb. A francia
Jupiterbõl lassanként cégéres „cocu” lesz. Hát nemcsak Sainte-Beuve? Az ifjú
Arvers is? Halála után alaposan lakol Victor Hugo. Új és új szeretõjét fedezik
föl a feleségének. Csodálatos passziója ez egy nációnak. És ebben van benne
egész, fölséges lepke-karaktere. Erõsebbnek hiszi a szerelmet a halálnál. S
pajkos, tüzes fantáziájával még a halottakat is összeboronálja.
III.
Egy királyné
Ismét
beszél Párizs egy nagy asszonyról. Egy híres és szerencsétlen asszonyról, aki
Nápoly trónján ült valaha. Erzsébet királynénk nõvérérõl, ki boltot nyitott
most Kalábria szerencsétleneiért. Neuilly-ben él ez az ex-királyné, akit
Daudet megrajzolt volt Rois en exil
regényében. És õ az elsõ királyné, akire a kevés gõgje miatt haragusznak. Ez
valóság. Párizs koldus, kékvérû társasága nyolc év óta szóba is alig áll II.
Ferenc özvegyével. Az a bûne, hogy nem vigyáz eléggé a fejedelmi nimbuszra. Sõt
nagyobb bûne van: az exkirályné Dreyfus ártatlanságában hitt. Ezért maradt
olyan egyedül s ezért bojkottálták fõképpen a párizsi elõkelõk. Hogyne: egy
dreyfusista királyné. Komédiás, bolond a világ: Athur Meyer nem tudja
megbocsátani egy bajor hercegasszonynak, egy exkirálynõnek, hogy demokrata s
hogy megsajnált egy ártatlanul kínzott zsidót.
(Párizs,
július 21.)
Budapesti Napló
1906. július 24.
A. E.
|