(Meudon,
a Bellevue terraszán, este.) Voilà, amott a sok hosszú völgyben az én városom:
Párizs. Csak hatalmas Eiffelérõl ismernék reá, ha innen látnám elõször. Milyen
kölyökfolyó a Szajna s milyen sötét város a Ville-Lumiere. Piros kabátos
muzsikusok játszanak halkan egy nápolyi nótát. Elegáns mondainek és kokottok
elõttem. Tépõdöm: miért kell nekünk Párizs? Az az óriási, pislogó barnaság ott
lent? Miért kerekedünk föl Fokvárosból, Teheránból és Budapestrõl? Jobb itt
nekünk? Emberibb itt az élet? S itt tudnak talán olvasni a homlokunkról? Nyögve
válaszolok önmagamnak: lárifári. Csak éppen nem eszik nyersen az emberi húst,
mint Kameruntól délre s a lelket, mint Budapesten és Debrecenben. S itt is meg
lehet halni a vágytól. S itt is harapni volna haragunk és kedvünk a meg nem
értett kíntul. Itt is a bódéké a vásár s nem a nemes oszlopú csarnokoké. Sõt
itt igazán, mert az én Párizsom a legemberibb minden városok között. Hamis
kacajú, álcás, gonosz, bús város. Csak éppen mámorosabb és cifrább a többinél.
Valakinek itt is nehéz átok az élet, mert az élet a Senki-családot szereti. Ezt
a nagy, boldog családot. Az éhesek, ügyesek, ravaszok és üresek családját.
[C]raquette-dalt, bolondosat játszanak a piros kabátosak. Trombitál az utolsó
hajó a Szajnán: menjünk. Párizs igen jeles város. Lakóinak száma, mennyi is a
lakóinak száma. Nem is tudom. Több, mint a Budapesté. S a Senki-család is
elõkelõbb itt. Sõt: Párizsban már néhány Valakihez is jó volt az élet. Itt nem
mindig a hitványaké a siker. De azt üzenem Budapest szomorú embereinek, hogy ez
nem tiszta munka. Párizs ott lent a sok hosszú völgyben éppen olyan emberi fészek,
mint Irkuck, vagy Szabadka. Néha-néha egy-egy igazi ember is kiválik itt.
Egy-egy igazi is falhat néha az ízletes ételbõl. De ilyenkor - panama történt. Tisztességesen soha és
sehol sincs - siker. Jó és okos dolog néha egy-egy Bellevue terraszára hágni, ha
drágán is vacsorázik itt az ember. Legalább egy-két negyedóráig tiszta szemmel
látja az éjszakában a maga Párizsát.
(Nogent,
a Marne partján.) Házigazdám golyóbisokat mutat nekem: Moltke tüzérei hagyták
itt emlékül. Elzászi ember s olyan folytonosan tud gyûlölni, mint egy német.
Sárga szakállú, apró szemû figura. A rettenetes év emlékeirõl beszél. Õ gyerek
volt akkor. Az a piszkos race. Az a német. Egy gyermeke sem becsülheti
Franciaországot, míg bosszút nem áll. És csuklik a hangja. Úgy hallgatom, mintha
Halévy egy vizenyõs hõse beszélne. Valaki, aki nem él a maga korában. Á Berlin?
Édes Monsieur, Párizsban szocialista szervezetet csináltak tegnap a rendõrök.
Ki gondol ma Franciaországban egy pár borbély-politikuson kívül Bismarckra és
Moltkéra? Egy szívtelen gyár, egy zsugori földbirtok gyûlöletesebb ma, mint egy
tucat német császár. Egy csöpp szociális belátásért Franciaország odaadná
Napóleon korának egész dicsõségét. Nem, nem édes Monsieur. Ajándékozza oda a
golyóbisait valami múzeumnak. Ezeket nem lövik át a Rajnán. Az embereknek kezd
az eszük megjönni. Részesülni akar az életbõl mindenki, aki született. Oh,
végre. Mert édes Monsieur, Árpád csatát nyert Alpárnál és Branyiszkónál dicsõen
haltak meg a magyar honvédek. És ezzel lakjunk mi jól? Olyan szép folyó az a
Marne. Miért igyék ez vért, mikor nem kívánja? Fogadok: jobban szereti, ha élõ
s vidám franciák lubickolnak, uszkálnak, horgásznak és hajóznak a habjain.
(Courbevoie, vasárnap délutánon.) St. Denis gyári
munkásai Párizsba szoktak kirándulni. Párizs gazdagai fölülnek automobiljaikra
s kimennek a zöldbe. A pihenõ munkások pedig bejönnek ilyenkor Párizsba.
Vajon nem szimbólum ez? Nézem a tramway-kat. Tele izmos munkásokkal. Ezeknek
Párizs a - Campagne. Párizsba húzza õket a vágyuk vasárnap. E nyári vasárnap,
amikor a gazdagok fürdõznek valahol vagy ha itt vannak még, vasárnaponként elmenekülnek.
És ha jön majd egy vasárnap. Ha majd csillogó szemmel kirándulást rendez Párizsba
néhány százezer munkás. Visszatérhetnek-e ide pompás automobiljaikon a gazdag
kirándulók?
Párizs,
július 25.
Budapesti Napló
1906. július 28.
A. E.
|