31. A BELGÁK

Van Brüsszelben egy Akadémia, melynek Széchenyije királyi asszony volt. Ezt az asszonyt Mária Terézia névvel nevezik a hû magyarok. (Furcsa asszony volt: Magyarországon püspökségeket alapított s Brüsszelben Akadémiát. Kemény inú és délceg magyarjait óvta az ölõ betûtõl e kegyes királynõ. Gárdistáknak és szerelmes bolondoknak szerette õket látni. Bécsben és Bécs körül ma is sok magyaros arcon akadhat meg a szem. Igaza volt-e Mária Terézia nagyasszonyunknak? Õ précieuse lelke úgy sejtette, hogy mi ezért vagyunk Európában. Egészséges barbárság, vitézkedés és kemény férfiasság okából. Tehát nem Budapesten alapított Akadémiát, hanem Brüsszelben.)

Maradi és buta a brüsszeli Akadémia, ahogyan illik. Például fél az úgynevezett szépíróktól. (Vajon ki találta ki ezt a buta szót? ) Belga lapok váltig ostromolják érte. Minap megszólaltattak egy sereg külföldi jelest. Szinte valamennyien azt válaszolták, hogy az írók eleje: a költõ-népség. Hogy ismét a lelketlen szót használjuk: a szépírók. Ezt válaszolta Brunetiere is, így kezdvén a választ: „Én ugyan nem vagyok belga”.

„Én ugyan nem vagyok belga”, ez valami rettenetes: franciául. Mintha valaki csúfolódva így kezdené mondanivalóját a magyar Országos Kaszinóban: „Sajnos, nem vagyok zsidó”. E gyilkos gúnyt megértették-e Brüsszelben? Talán meg, talán nem: nem ez az érdekes a dologban. Érdekes lett volna látni például a Maurice Maeterlinck arcát.

Önök tudják, hogy Maurice Maeterlinck belga? Csacsiság, sõt gyávaság, hogy így kérdezzük. Ma mindenki belga, aki nem német. Nevessenek: Ibsen is belga volt, Tolsztoj is az s a hóbortos Wedekind se germán. Mintha Belgium csíráztató-ágya volna volt és leendõ kultúráknak. Újat bizonyosan a belgák hoztak az írómûvészetbe. Övék, bizonyosan övék, az új szimbolizmus az irodalomban. Az öreg allegóriának ez a pompás megújulása. Ez a kivonata s megértetése az életnek.

És a belga apostolok anteuszi földje: Franciaország. Ide kellett s ide kell jönniök elsuttogni szent titkait többé-kevésbé flamand lelküknek. Hogy az élet csak jelekkel beszél. Hogy a világ csak az egyén megjelenítése. Hogy csak az létezik igazán, amit az én lát. Hogy minden ember: hérosz s hogy minden földi epizód: dráma. Hogy csak az becses, ami új. Az van, ami különbözik. Az valaki, aki más, mint más. Ilyen bátran s ilyen gazdagon belga földön született ez a ma már hétköznapi igazság. De sohase születhetett volna meg Franciaország nélkül.

Zolát mindenki úgy képzeli el, mint szimbolizmus-ölõ Szent György-lovagot és Zola is szimbolista. Szimbolista, mert igaz ember volt s megértette, hogy nincs semmi se készen, világosan kínálkozva magától. Zola ott is abban él, azzal halhatatlan, amit szimbólumokban beszélt a szívünkbe. Ez az õs-mûvészet s ez a legújabb, tehát örök. Zola az õ nagy meglátásaiban, jelképezéseiben, édes, nagy emberi lirizmusában mûvész. És csak ebben.

Az új, francia s egyben emberi irodalom: belga. Olcsó parlagiak, Zolára esküvõ s Lux-Terka-magasságú naturalisták, nagyszájú humanisták: kisbéresek. Együtt s összefogni az életet, dalt írva róla földrajzi könyvben is: ez az írómûvészet.

A legújabb franciákról szinte bolond tréfának látszik az ítéletünk: õk bizony belgák. Csak hirtelen néhány név: Rodenbach, Huysmans, Maeterlinck, Verhaeren, Retté, Fontainas, Eekhoud. Nagyon sokan vannak. Hiszen még Régnier is félig belga vérû. Párizsi szokás szerint pedig a nyáron az újságok föl akartak fedezni új írókat. Horgukra csak egy valaki akadt: Christian Beck. Erreurs címû könyve most jelent meg s Bruges-ben él ez a különös, érdekes, csavargó életû, nagy szomjú, kósza lelkû ifjú.

Párizsnak még rövid életû, divatos írói is belgák. (Például Kistemaekers, akit a Nemzeti Színházból ismer egy darabja révén Budapest.) Mária Terézia brüsszeli Akadémiája hiába zárja ki a belga írókat. Õk triumfálnak, mert szalonját megnyitja nekik Franciaország. És e belgák nem elefánt[csont]-toronyba zárkózott, gõgös bolondok. Látják ezek a napi életet is. Fáj az õ szívük minden emberi szenvedõért. Csak nem ugranak be a politika jelszavainak. Mert mélyebben néznek az életbe, mint öblös torkú politikusok. De már Maeterlinck hirdeti, hogy az általános, titkos választói jog messzebbre viszi a modern társadalmat, közelebbre az igazság, jóság és szépség áhított országához. Éppen Maeterlinck mondja a csodaszép igéket: „Szemeink mindig messzebbre látnak s lépéseink egyre hosszabbak a nagy emberi Cél felé.” „Nem szabad nagyon remélni, mert a remény a nagy Távol üzenete.” „Utakat kell nyitni az emberiségnek abból, amit ismerünk, ahhoz, amit nem ismerünk.”

Mint az evangélium hangzik a belgák igazsága. Szomorú, bölcs, szép, szent kibékülés az Élettel. És egyetlen mûvészet.

Miért éppen õk? És miért kellett nekik Párizsba jönniök? Csal Párizs minden nációt. Már André Chénier félig görög volt. Jean Moréas egészen görög s egyik elsõje ma a francia mûvészi irodalomnak. Oroszok, olaszok, angolok, oláhok jönnek s szegõdnek a francia irodalmi kultúra seregébe. De a belgák: más. Észak és Dél ölelkezõhelye a földjük. Délrõl sok veszedelem jöhet Franciaországra. Fáradtság, degeneráltság s perverz különösség. Franciaország népe maga is túlraffinált és fáradt. Ezért kell: fájjon nekik különösen Elzász és Lotharingia elvesztése. Egy fõ-kapu zárult be, melyen a rekreáló, barbárabb germán vér omlott. Ma már csak Belgium az egyetlen frissítõ, éltetõ szelep a francia testen s ez megtetszik mindenek fölött és elõtt a mûvészeten. (A román-germán keresztezõdés éppen olyan áldásos, mint átkos a vérnek magyar-német mis-mása. Nekünk csak zsidók és némely szlávok a mentsváraink.)

A belgák, akiket Párizsban csúfol a plebs s akik maguk is egy nagy szimbólum: valamire figyelmeztetik a világot. Eggyé kell válniuk minden kultúrtársadalmaknak, mert csak így lehet készíteni egy boldogabb lakozást a földön ama boldogtalan lény számára, ki Embernek hívatik.

Budapesti Napló 1906. augusztus 15.

Ady Endre