|
(Apácák) Alacsony, barna rácsos ablakú
ház, közel a Luxembourghoz. Csöndes utca, diákok, leányok, munkások. Felhõs,
siket, levegõtlen nyári délkörül. Fekete apácák sürgölõdnek némán egy
szállító-szekér körül. El-elnyeli õket a kapu s megint megjelennek. Piszkos
zsákokat, holmikat dobálnak a szekérre. Piszkosak õk is és csúnyák. Öt-hat
maradt meg a barna házban. Szétrebbent a fiatalja. Õk már csak az Égnek
kellettek. Párizsból menniök kell. Arcukon az egészségtelenség. A kemény átalkodottság.
Homlokukon a megcsúfolt vágyak bélyege. Petyhüdt ajkaikon bosszús keserûség.
Vén, nõstény hollók. Vajon merre szállnak? Megindul a szekér. Õk mennek gyalog,
cammogva utána. A Voltaire szobra felé. Valamelyik állomásra mennek. Azután
pedig ismeretlen földre. Ahol õk még kellenek. Hideg félelmet érzek.
Megborzongok. Nincs ezeknek a zsebükben Apponyi Albert hívó levele? Valami azt
súgja, Magyarországra tartanak. Ölelõ karokkal ma ott várják Franciaország
kivert apácáit és barátjait. Azóta már ott is lehetnek.
(Diákok) A Sorbonne elõtt járok el
naponként. Halott és üres a diákok fészke. El is széledtek már régen a fehér
diákok. Még a párizsiak is. Gondtalanul hûsölnek, vagy barangolnak ismeretlen
tájakon. De íme itt maradtak a színesek. A vadak. Négerek, kínaiak, japániak,
annamiták, malájiak, kreolok s százféle egzotikus lények. Ezek nem mehetnek
haza. Messze van a hazájuk s rövid idõ két hónap. Izzó, szomorú párizsi nyárban
õk õrzik hát a Sorbonne-t s Párizs többi iskoláit. Könyv van a kezeikben mindig.
Ezek tanulnak nyáron is. Meghatóak, szépek õk. Õk, akik különben ezerszer
csúnyák. Nõk és férfiak. Micsoda az, ha mi, fehérek, egész életünket tesszük is
fel arra, amit civilizációnak nevezünk? Hiszen ez történhetik terheltség okából
is. Ez nem a mi meglátó erõnk dolga. Szokás, hagyomány, vagy kényszer. De ezek
a vadak. Egyik-másik négernek a nagyapja még emberhúst ehetett. Az unoka a
társadalmi evolúció szent paragrafusait hallgatja áhítattal. Bizony, a
kereszténységnek is csak az elsõ századokban voltak mártírjai. Az emberi
civilizációért is csak azok rajonghatnak ilyen föláldozó módon, kiknek ez a
civilizáció még új és - szent.
(Idegenek) Az idegeneké most Párizs.
Mindenféle idegeneké, akik között sok a magyar. Körülbelül négyszáz-ötszázezer
párizsi él távol Párizstól nyaranként. És ha a nyár teljességgel nem
egzisztálna, még akkor is távoznia illenék ilyenkor igazi párizsinak, ha módja
van hozzá. Minden idegen barbár. Mint ahogy a párizsi is barbár ott, ahol
idegen. Az utazás elõcsalja az emberbõl a nomád emlékeket. Az idegen, az
átutazó idegen, kötelességének tartja mindenekelõtt a hanyag öltözést. Nem
mosdik rendesen, lármás és türelmetlen. Programja nincs a napra. Mindenütt vért
és becsapást szagol. Mindenkit ellenségének lát. Fölkavartan beteg, utazólázban
ízlését és logikáját végérvényesen elveszti. Mindezt a csúfot a ma még aránylag
hitvány, nem általános s nem könnyû közlekedési viszonyok okozzák. Mert
bizonyosan nem lesz így száz év múlva sem. Az emberek nem kapnak lázat attól,
hogy õk most Londonban, Párizsban vagy Dunapentelén vannak. De addig óvakodjék
minden jó lélek az idegenektõl.
(Párizs,
augusztus 10.)
Budapesti Napló
1906. augusztus 17.
A. E.
|