|
(Párizsi levél)
Számonkérték-e
valaha nálunk a Mikszáth Kálmán szociológiáját? Herczeg Ferenctõl kérdezték-e,
quo vadis? Érnek is ilyesmire az emberek Magyarországon. Elég, hogy türelmi
bárcája van az írónak. Még olvassák is a jámborabbját. Ha jeles anekdotái
vannak. Magyarország kicsi litteratúrájának védõszentje: szent Anekdota.
Nyugaton az írómûvészet nagy harcok után legyûrte az anekdotát. Nemcsak a
históriait, mely az ultramontán Magyarországon javában virít. De a szociális
anekdotát is. Igazi íróktól az egész Életet követelik itt. Nem csupán a
mulatságos morzsákat. A monista hitvallás egy nagy igazságra vezette az
embereket. Hogy a nagy tudós, a nagy mûvész, a nagy író: egy grádus. Hivatásuk
a rejtelmes élet magyarázata. Rettenetesen fontos valami, hogy egy népszerû és
ható író miként magyarázza az életet, a társadalmat, az embert. Nem véletlen
dolog, hogy nálunk Mikszáth és Herczeg, mikszáthok és herczegek a mágusok.
Szegény élet és szegény irodalom.
Hát
amikor itt Franciaországban például Anatole France nihilistáskodott, megértették.
Mûvészetben nagy szó ez a nihilizmus. Jelenti a nagyon nagy s még egyre keresõ
egyéniséget. Mint világnézet is sokat ér s határozottan optimista. Hiszen még
politikailag is optimizmus. Ha az orosz nihilisták pesszimisták volnának,
önmagukat ölnék s nem az emberi szabadság ellenségeit. Teljes pesszimizmus
talán csak a keresztyén filozófiában van. Ám a nihilista Anatole France is
helytállott magáért. S most, mikor humanista, szocialista mûvész lett belõle,
megint nem marad adósa a világnak. Megtérését bõségesen megmagyarázta s
írásaiban megint benne van egész egyénisége, egész kora s az Élet, ahogyan õ
látja.
Ahol
az irodalom nem szórakoztató betûvetés, ott nem maradhat élen olyan író, akinek
a világnézlete ötlet-világnézlet. Íme egy Paul Bourget-nek is nyilatkoznia
kellett végre. Mert talán már holnap a kutya sem olvasta volna. „Helyes: ön
Bourget úr az istent védi, a tradíciókat, a tekintélyeket, az Egyházat. Ön azt
hirdeti, hogy Franciaországnak királysággá kell reformálódnia. Arról ne
beszéljünk, hogy mûvészi tekintetben mit ad ön. De kötelessége megismertetni az
okokat, melyek önt az ön hiszekegyéhez vezették. Világnézletet kérünk,
filozófiai, szociológiai megvilágításokat.” És Paul Bourget most kiteríti egy
könyvben a világ elé a maga ultramontán lelkét. Újat nem mond: a
tekintély-tisztelõk õsi menûjét variálja. De amit mond, az mégis egy egységes
világnézlet. Szomorú, impotens, öreg világnézlet, de az. És a magasságokat
megérintõ, a mûvészet új törvényeit is érzõ, elegáns világnézlet. Mindenesetre,
retrográd ritmusában is a mûvészeti kultúra dicsõségét zengi.
És
ha mi rászorítnók vallomásra a mi mikszáthjainkat és herczegjeinket? Csak
valamiképpen ne is tegyük. Szörnyû szegénysége leplezõdnék le a magyar értelmi
kultúrának. Tanult fejjel s modern érzékenységgel tessék például egy pillanatra
befogadni ezt a csodálatos, millió célú és hangulatú kort, amelyben él a mai
emberiség. Ezekután pedig tessék fölvilágosításért fordulni a
Gyurkovics-leányokhoz.
A
feudális Magyarországhoz egyébként illik ez az anekdotairodalom. Csak éppen
rossz szokásból jajgat föl itt idegenben néha az ember.
(Párizs,
augusztus 21.)
Budapesti Napló
1906. aug. 24.
A. E.
|