|
Rodellec
grófék kastélyában becézett vendégekként éltek hónapokig Greger úr és felesége.
Greger úr orosz diplomata volt régebben, ha igaz. Azonban hogy szép szál ember
ma is, ezt még Rodellec grófnõ se tagadhatja. Egészséges, izgatóan barbár, erõs
férfiú. Rodellec grófnõ öt nap óta azt állítja, hogy közönséges tolvaj. Egy
ötvenezer frankos gyûrût lopott volna a grófnõtõl. Greger úr és felesége ezt
válaszolják röviden: pfuj. Egy grófnõ, egy elõkelõ nõ. Mondjuk, hogy Greger úr
csakugyan lopott. De a drága gyûrû megkerült. Miért üldözteti tehát Greger-t a
grófnõ? Hónapokig becézett vendégét. Avagy csak bosszú az egész. Talán Greger
úr megúnta Rodellec grófnõ kegyeit. Akkor meg éppen kétszer pfuj. Hát így áll
bosszút egy szerelmes grófnõ? Greger úr kegyetlen dolgokat vall az
újságíróknak:
-
Uram, borzasztó kiábrándulás ért engem. Franciaországban elzüllött a régi fõúri
világ. Ma itt a mágnások haramia-erkölcsökkel élnek.
Párizs
pedig nagyszerûen mulat a legfrissebb scandale mondain-en. Nincs hét: csúnya
fõúri botrányok nélkül. A grande Révolution idején még legalább néhányan szépen
tudtak meghalni. Ez volt a várúri fajta utolsó szép gesztusa. Azóta egész
Európában rothadnak és rothasztanak. Néha olyan bûzös egy-egy
arisztokrata-botrány, hogy a nem finnyás riporter is befogja az orrát. A
Syveton-ügyben például. Hát még a csöndes, intim botrányok sora. Az õ életük.
Bolond gõg, fajtalanság, betegség, templomtömjén, hülyeség, parfüm, játék. S
egek ura, mikor politizálnak. Boni de Castellane egy moral insanitys titkárával
iratta beszédeit és politikai mûveit. Ezek akarják Franciaországot megmenteni a
pusztulástól.
Franciaországban
igazán csak mulatságból foglalkoznak velük. Eddig még a diplomáciánál megtûrtek
egy-két mágnást. Bécs és Madrid kedvéért például, ahol egy elõkelõ diplomatának
illik a majomhoz hasonlítani. Ennek is vége lesz. A kedvesek úgy jártak-keltek
az idegen, középkorú stílû udvarokban, mintha a Lajosok küldték volna oda õket.
Franciaországban gyõzött minden opportunitáson a tudományos fölfogás. A
históriai nemesség fekély a modern társadalmak testén. Nem kell azonban késsel
vágni le ezt a fekélyt. De gyorsítani kell varasodását, hogy száradjon le a
testrõl. Kiéltek, szerepüket régen betöltött lények õk. Ami szépet és mentõt
divat volt még pár év elõtt róluk írni, az is hazugság volt. Nem igaz például,
hogy valamikor is hasznára lettek volna az irodalomnak, mûvészetnek, ízlésnek.
Ellenben igaz, hogy két korszakban majdnem tönkretették a francia nyelvet. És
igaz, hogy a mûvészeti kultúra lábrakapott, holott mágnások voltak a
bölcsõjénél. Még csak harcolni se tudtak. Napóleon nagy hadvezérei nem voltak
kékvérûek. Apropos kékvér, ez is mese. Mese a kifinomodott idegrendszer. Mese a
mágnástest formáinak a nemessége. Mese még az arisztokratikus kezek kis
legendája is. Manikürök megmondhatják, hogy a rövidujjú, bütykös kéz milyen
gyakori a finom nevû hölgyek között. Hacsak valami titkos vérmismás nem segít
vala olykor rajtuk, ma õk volnának a perverz csúnyaságnak, gyatraságnak eleven
szobrai. Így is majdnem azok. Örökölt, kimívelt ízlésük? Mikor virágjukban
voltak, a Lajosok alatt, egy-egy utcáról fölszedett királyi maîtresse többet
formált ízlésen, divaton, módon, mint az õ asszonyaik ötszáz év alatt.
Õk
az igazi alja a mai társadalmaknak. Voltaképpen különféle szanatóriumokban
volna a helyük. És jaj annak a társadalomnak, ahol nekik ma is hatalmuk és
szerepük van. Franciaországban már csak a botránykrónikákban és a törvényszéki
rovatban szerepelnek.
(Párizs,
augusztus 28.)
Budapesti Napló
1906. augusztus 31.
A. E.
|