(Jean Jaurès és a választója - Clemenceau és
Róma - Miért nem zárják be Lourdes-ot? - A Notre-Dame des Victoires csodája -
Róma és Magyarország)
Jean
Jaurèsnak van egy igen nevezetes anekdotája. Egy választójával diskurált a
szocialisták pápája. (Klerikális elmésség adta e sikerült címet Jaurèsnak.)
Kérdi a paraszt nagy érdeklõdéssel az õ híres képviselõjét:
-
Hát eltörölték már végre a vallást az urak?
-
Bizony avval elbántunk alaposan.
-
Az istent is?
-
Körülbelül.
Jean
Jaurèsra hálás és hosszú tekintetet vetett az õ választója. Radikális, ateista,
szocialista polgár. Nagyon megörült e jó híreknek. De volt még egy kérdése:
-
Hát pap már ezután egyáltalán nem lesz?
-
Lesz.
-
Okos dolog. A pap mégis csak maradjon meg. Legyen, aki a jeget elimádkozza a
határról.
Egyelõre
ilyenformán vagyunk a felséges néppel. Fanatizálhatjuk õket akár az Isten ellen
is. Miként a papok fanatizálták szegényeket századokig önmaguk ellen. Õs, nagy
erejüket bevezethetjük a haladás masinájába. De babona-részegségükkel is
számolnunk kell. Régen itatja, rontja már õket a szent alkohol. Csinján, okosan
kell fölszabadítani nyakukat és lelküket a papi és nagyúri járom alól.
Ez
az oka, hogy a vad, istentelen és zseniális Clemenceau szeretné ma legjobban
Franciaországban, ha Rómával tisztességes egyezséget lehetne kötni. A mi mai
civilizációnk széles e világon bizonyisten még nem civilizáció. Tessék csak
akármilyen szabad lelkû embernek a lelkét megkaparni. Megpróbálom például
magammal: nekem igazán közömbös az úristen dolga. De mondjuk, holnap Apponyi
Albert gályarabságra szánná az én kálvinista papjaimat. Bizony vastag nyakammal
nem törõdve állnék melléjük. Pedig sok megismeréssel és még több haraggal
vagyok minden deizmushoz és mindenhez, ami a szegény emberlénynek útjában áll.
És Clemenceau-nak igazat adok, ha gyávaság nélkül is fél. Sok víz folyik le még
Szajnán és Dunán, míg minden ember fütyül az égre s a babonákra, melyekkel
apáit s õt magát megrontották.
Íme,
Lourdes-ot is ezért nem csukatták be még mindig. Nem azért, mert az idegenek
zarándoklása pénzt hoz. De okos óvatosságból. Mindenekelõtt le kell teljesen
járatni a híres babonafészket. Egy hirtelen, erõs lépés ártana az ügynek.
Szegény, elbutított nép: õ nem él Párizsban. Még csak Budapesten sem. Sötét,
szegény vidékeken behálózottan, láncon, tömjénfüstben teng. Sokszor szinte a
papja is megsokallja a buzgóságát.
Itt
van például a grenelle-i csoda. Egy hisztériás, fiatal leány égi jelenéseket
látott. A Notre-Dame des Victoires templomban. Szó sincs róla, hogy az
orvosoknak higgyen a környék népe. Nem akar hinni a papjának sem. A pap
tudniillik egy becsületes órájában kijelentette a híveknek, hogy a leány
bolond. A nép csõdül azért a leányhoz. Egyébként pedig ugyanez a nép radikális
és szocialista képviselõket választ. A férfiak dicsekednek, hogy nem hisznek az
istenben. De a hisztériás leány képzelõdéseiben igen.
Sajnos
nem könnyû dolog századok gonosz munkáját paralizálni. Még a forradalmi
Franciaországban sem. Még az istenien nagy emberek lelke mélyén is maradt
valami a butaság salakjából. Heine milyen megrendítõen komolyan foglalkozott
néha az istenséggel. És Spencer, egy Spencer, nem mert bátor lenni a
vallásokkal szemben.
Minden
jó embernek egy Titusnak kell lennie. Olyan Titusnak aki naponként legalább egy
babonás embert gyógyít meg. És pláne Magyarországon, ahol egyébként is
preparálatlan idegrendszerek állítanak meredeket a gondolatok elébe. Itt
Nyugaton gyakran írnak róla, hogy Rómának ma egyetlen reménysége
Ausztria-Magyarország. Különösen pedig Magyarország. Hiszen Spanyolország,
Spanyolország (!) harcot üzent már Rómának. Nincs eléggé heves harc a csuha
ellen. A legkétségbeesettebb harc is csak kezdet. Nem lehet ezt elütni lelki
elõkelõsködéssel sem. Az úgynevezett athéni lelkeket nagyon gonosz rózsaszínû
köd födi. Igenis minden lelki és testi nyomorúság oka itt van. Ez elõl elbújni
senkinek sem lehet. Sem elefántcsont-toronyba, sem máshova.
(Párizs,
szeptember 1.)
Budapesti Napló
1906. szeptember 4.
A. E.
|