44. EGY MAGYAR PROBLÉMA

(Párizsi levél)

Tanítják a Sorbonne-on, a Saint-Cyr-ben, a Polytechnique-en s más iskolákban. Mi több: tanulni kezdik itt Párizsban már a pincérek is az eszperantót. Hotelemben két napig Génuába utazó angol legények garázdálkodtak: eszperantósak. Elsõ eset volt, hogy eszperantó-lárma miatt nem tudtam aludni. Éjfél után, hazamenõben, elfogott a lépcsõn egyik apostola Zamenhof doktor nyelvének. Másfél óráig magyarázta nekem, hogy micsoda kincs az eszperantó. „La lingvo esperanto presentas al la mondo civilizata la sole veran solvon de lingvo internacio”. Õk mentek hála istennek génuai kongresszusokra, de az eszperantó-probléma itt maradt. Ez lesz hát okvetlenül az a nemzetközi nyelv, mely lesz? „Simpla, fleksebla, belsona” nyelv az eszperantó. De elég egyszerû-e, elég hajlékony és elég szép zenéjû? Ha Magyarországon divat volna az intellektuális kultúra, száz tudós írna errõl naponként. Mert a világnyelv-probléma olyan magyar probléma, mint a pinty. Tatár-idiománkkal ott gunnyasztunk Európa közepén, mint gödörben a süldõ nyúl. Rokontalan, kemény, nehéz a nyelvünk. Ezer éve élünk tarka népû és nyelvû földön, s nyelvtalentumunk gyönge-közepes. Tulipános Hadúr pedig aligha cselekszi meg nekünk azt a csodát, hogy a Szentlelket elküldje. Már csak azért sem, mert a pogány Hadúr a keresztyén Szentlélekkel nem atyafi. Ötven év múlva a magyar gyereknek úgy kell születnie, hogy legalább angolul, németül, franciául beszéljen, vagy nagy baj lészen. Azután mindjárt legalább egy szláv nyelvet kell tudnia. Valószínû, hogy japánul is meg kell tanulnia. Nem szólunk arról, hogy az Egyesült Államok angol dialektusának pláne vérében kell lennie. Az olaszok tanítottak bennünket a betûre s velük még sok bajunk lesz. Az õ nyelvükre is szükségünk van. Ha ráadásul Rákosi Jenõ megcsinálja a magyar impériumot, minden Balkán-nyelvet meg kell ám tanulnunk. A Balkán-nációk igazán fiatal és nagyreményû nációk. Nem fáradtak el már akkor, mikor még csak szumirok voltak. Mint mi elfáradtunk, ha csakugyan igaz, hogy szumirok voltunk. Bizony, a jövendõ magyar gyerekének alig lesz ideje arra, hogy magyarul is megtanuljon. Mindez pedig nem tréfaszó, de a legkomolyabb valóság. Ötven év múlva akaratunkon kívül annyira belekerülünk a hadakozó kultúrák útjába, hogy praktikák nélkül elveszünk. Okosság szerint s ha a gondolkozás betegségünk volna, minden internacionalizmus élén Magyar­országnak kellene állnia Európában. A mi életünket csak az internacionalizmus mentheti meg. És a világnyelv-probléma ezért rettenetesen magyar, sõt tulipános probléma. De fogadok akármibe, hogy komoly magyar nem utazott el Génuába az eszperantósak kongresszusára. Franciaország csak elég elõkelõ ország s mégis a legnagyobb százalékát adja az eszperantó kultiválóinak. Mert Franciaországban egészségesen dolgozik az életösztön. Érzi a germánság, szlávság, angolszászság nagy, kápráztató gyarapodását. Veszi észre, hogy vert hadként nyomul vissza mindenünnen az egykor világbíró francia nyelv. Tehát Franciaország szentül és bölcsen kívánja egy langue seconde megszületését. Az élet egyre komplikáltabb és nehezebb lesz. Nem lesz idõnk száz nyelvet tanulni. Gondoskodni kell tehát arról, hogy anyanyelvünk mellett egy közös nyelvvel elélhessünk. Hát nem magyar probléma-e a világnyelv? Nem százszor jobban érdekünk ez nekünk, mint a franciáknak? Mellékes, hogy az eszperantó jó vagy rossz internacionális nyelv. De a cél, a törekvés elevenünkbe vág nekünk, magyaroknak, mint a beretva. Közülünk illenék, hogy kikerüljenek az internacionális nyelv legfanatikusabb apostolai. Az Iliászt, Dantét, Hamletet, Heinét, Ibsent, Anatole France-ot s az Also sprach Zarathustrát már ma taníttatnám akár eszperantóul is a magyar mellett a magyar iskolákban. Õrjöngenünk kellene az örömtõl, hogy van egy terv, mely játszva lop be bennünket a kultúrnépek közé. Avagy ha nem tetszik nekünk az eszperantó, tessék egy magyar tudósnak jobb világnyelvet föltalálni. Ismétlem, nem tudom hányadszor: ez magyar probléma. Szinte a térkép ordítja ezt reánk, ha már az eszünk csöndes természetû. Egyszerre kiemelne bennünket a németség karmaiból is a világnyelv. Ez: magyar probléma.

Budapesti Napló 1906. szeptember 4.

Lellei.