|
Párizsban
kevés a jó ember és ez olykor nagyon fáj annak, aki Keletrõl jött ide. Rosszabb
emberekért egészen Amerikáig kell fáradnunk, ahol még nagyobb a demokrácia. De jó és rossz itt olyan fogalmak, miket a gyermek és a barbár gondoltak ki.
Hazárd és indokolatlan barátságosság: primitív ember szemében ez a jóság. Vidám
egoizmus és ravasz okosság: ez a rossznak a bélyege. Vendégszeretet,
pajtáskodás, útszéli szamaritánizmus primordiális emberi derékségek. Jó ember
például a török, de attól koldul. Ez a jóság egyszersmind a dekadens osztályoké
is. A magyar udvarházakban együgyû, oktalan jóságú emberek éltek. El is
pusztultak szegények. Debrecen civisei ridegek és önzõk. Színmagyar vidékeken
melyeket mágnás-uradalom meg nem nyomorított, nincsenek barátságos parasztok.
De vannak óvatos, okos, zárkózott õsemberek, akik csak önmagukat szeretik. A jó
emberek értéktelen polgárok. Jó emberek a gyávák, a könnyelmûek, az ostobák, a
pusztulók és a koldusak. Kegyetlen igazság, de igazság: kényszerû és modern.
Franciaország
ma azoké, akiknek õseik a Jacques Bonhomme-ok voltak. Nagyon jó és
szerencsétlen emberek. Úgy gondolják most már ezek, hogy éppen elég is volt a
jóságból. Megcsinálták a nagy forradalmat. Azóta folyton a forradalmat csinálják.
Az emberiség boldogságáért küzdenek. Közben pedig megtanulták, hogy az egyéni
nagylelkûség szamárság. Nem használ senkinek, de árt a nagylelkû szamárnak. Ami
az enyém, az az enyém s gondom van reá, hogy a máséból is szerezzek hozzá. Ez
az átlag franciának, a mai franciának a törvénye. Önmagának akarja kellemessé
tenni az életet s a maga kényelmét még meg sem született gyermekeivel szemben
is megvédi. Ha önt, nyájas idegent, Párizsban megrabolja a vendéglõs, meglopja
a mosóintézet, megzsarolja a kocsis, ne boruljon el. Ez emberek titokban érzik,
hogy õk csinálták a forradalmakat. És mivel kevés hasznuk lett ebbõl, õk bizony
nem nagylelkûsködnek.
Maxim
Gorkij vádja mondatja el ezeket velünk. Gorkij vádja rettenetesen megbélyegezte
a franciákat egy New-York-i lapban. Körülbelül ezt üzente a gloire népének:
-
Epét és vért köpök az arcodba jeles és imádott dáma, Franciaország. Te gonosz,
te rima.
Az
ok? Mert a szabadság népe megint száz milliókat adott kölcsön a cári
Oroszországnak. Franciaország pénzével nyomták el az orosz forradalmat. És
Franciaország méltatlankodik. Nem elég, hogy a pénzéért rettegnie kell? Még
ilyen gorombaságokat kelljen a pénze miatt bezsebelnie? Akármilyen frivolnak
hangzik, Franciaország az ilyen vádakat olyan csodálkozással fogadja, mint a
rossz leány, mikor valaki a kenyérszerzõ módját becsmérli. Hát mire való a
pénz? Nem arra hogy kamatozzék[?] És nem kaphatott volna Oroszország másoktól
pénzt? És mondjuk, gyõz a forradalom. Ezzel talán dûlõre jut az emberiség ügye?
Nekem mondjátok, Franciaországnak, a tanárnak? Aki már csinált egy pár
forradalmat csaknem hiába?
Franciaország
lelkesedik a testvériségért. Saját nyugalma s léte árán küzd érte. De
szentimentáliskodás nélkül. És az emberi milliókon akar segíteni. Közbeesõ,
ötletszerû áldozatokhoz nincs kedve. Ilyenféle jó emberek nem akarnak lenni a
franciák.
És
lopjunk ide végül egy érdekes dolgot. A szociális testvériséggel szembe a mai
mûvészet az egyéni testvériséget állítja. Az elsõ érdekközösségen, tehát
hasonlóságon alapul. Az a testvériség pedig, melyet a mai mûvészet, a
legmagasabb, hirdet (a mai mûvészet anarchista) a különbségen alapul. Ez az
egyéniségek testvérisége. Franciaországban is csak az igazi mûvészek között s
azok között, kik a patriarchális erkölcsökbõl megõriztek valamit, vannak
úgynevezett jó emberek. És a mûvészlelkekhez hasonló szabású ideális anarchista
apostolok között. Ime a legmagasabb fokon álló ember: a mûvész, így kerül egy
társaságba az õsemberrel és a gyermekkel. Viszont igaz, hogy az igazi mûvészben
rengetegül nagy adag van a gyermekbõl és a barbárból.
(Párizs,
szeptember 2.)
Budapesti Napló
1906. szeptember 6.
A. E.
|