53. AZ ÕSZI VELENCE

Mi hajtja, húzza a magyarokat Velencébe? Szinte komikus elmerüléssel vizsgálom napok óta. Értem az angolt, akinek az egész földgömb egy pipázó szoba. Német is juthat minden szögletébe a világnak. Mert nyomában van az angolnak, mert alapos, mert sok. Tíz-húsz év óta már a francia is sokat utazik. Kergeti a hisztériája, esztétikus világfelfogása, pénze. És az a valami, amit boldogult Jean Lorrain velencei méregnek hívott. Barrès írja például, hogy õ sokat szeretett. Szerette az anyját, szülõföldjét, kedvenc íróit, tömérdek babáját. De igazán csak Velencét szerette. De a magyarok itt unatkoznak. Látom. Immel-ámmal bújnak a Lidó vizébe is. A Floriánban pedig otthonosabbak, mint bárhol. A lagunáknak csak a szagát érzik. A holdas estéknek csak a borzongató szelét. A formákat a velencei nõkön tanulmányoznák, de ezek nem kedvük szerint formásak. Zsörtölõdnek, mert mindenki a zsebüket könnyíti, holott ennek éppen az õ velencei életstílusuk az oka. Végül is meggyûlölik a várost, mely visszavarázsolta Byron és sokak megfogyatkozott képzelõ erejét. Velencénél már csak a többi magyart gyûlölik jobban.

Egy percig arra eszméltem, hogy a víz húzza ide õket. Ahogyan húzza Ostendébe, Abbáziába s máshova. De nem. Ebben nagyon is sok ráció volna. Viszont tudom, hogy Fiuméban sok magyar tanulja a tengerjárás tudományát. Meg is kóstolják sokan. Azután bekérezkednek az irodába, a vámhoz. Ki hova. Nem ez. Egészen ködös valami. Affektálás, majmolás. Avagy nagy megutálása az otthonnak. Bizonyos, hogy itt vannak és sokan vannak. És félnek egy­más­tól. Íme a Lidón csináltak nekik egy pompás szállodát. Még a kávés kanalakon is ott a magyar címer a Hungária-hotelben. Magyar színek, magyar freskók, magyar címer mindennemû. Még tulipán is, ha kell. Aki ezt a szállodát építette, mégis ettõl fog koldulni. Kicsinyes, provinciális természetû az idegenjáró magyar. De szorgosan titkolja. És azért is kerüli a fajtáját. Az angol összebúvó. Az angol hálás, ha a kedvéért angoloskodnak. A magyar megretten s ezerszer szívesebben megy Angleterre-be, Itáliába, Germániába, mint Hungáriába. Hogy azután az egészen internacionális helyen - egészen elszigetelje magát. Így cselekszik.

Írtak sokan a velencei magyar világról. Élelmes camelot-k magyarul beszélnek. Itt-ott magyar fölírások. Milyen szomorú ez. Nem lehet ennek örülni. Igazság nincs benne. Vagy hogy értelmesebben beszéljünk: raison. Mit visznek haza? Kellemetlen emlékeket. Nem a Csekoni­csokról van szó. De a mívelteskedõ, nem gazdag magyarokról. Viszik-e a formák szerelmét? A szív megkönnyesülésének képességét? Az ellágyulás titkát? Az elmélyedés és álom szent orvosságát? Hitem szerint, aki Velencében élt, annak egy kicsit mûvésszé kell válnia, ha nagyon barbár volt is. Érzik-e ilyen metamorfózis a magyar publikumon? Ezren és ezeren járnak Velencébe. De hiszen elkerülnek Rómába, Párizsba, Münchenbe, Drezdába is. És - hazamennek.

Õsz van itt egyébként, csodálatos velencei õsz. Fázunk is olykor. A Lidón némely napon szinte hõsködés förödni. Persze hogy Wagner Szigfrid ilyenkor megfürdik. Egy-két divatos, párizsi színésznõ is. Írók és mûvészek hónapja a velencei szeptember. E napokban korán bukott le a Hold. De fölséges képeket festett. Egészen Gauguin-szerûeket. És a csönd. Milyen csönd van most itt. Az a csönd, amely önmagához vezeti el az embert. Az embert, aki, szegény, olyan messze bolyong mostanában önmagától. Ez fájdalmas is, de szép. És Velence ilyen õszi napokon csupa fájdalom és szépség.

(Velence, szeptember.)

Budapesti Napló 1906. szeptember 30.

A. E.