54. A MARSEILLE-I KIÁLLÍTÁS

Marseille-ben azóta, hogy a Mariusok e jeles városáról írtam, nagy ünnepek estek. Fallières elnököt angol, olasz és spanyol hadihajók üdvözölték. A Grand-Palais kényelmetlen termében nagyszerû és üres beszédek kongtak. A jó Fallières büszkén hivalkodott a francia kolonizáció sikereivel. No sebaj: még a német császár sem fog irigykedni. Mert a valóság az, hogy Franciaország nem ért a gyarmatosításhoz. Angolnak való mesterség ez s Párizs minden tizedik lakója sejti talán, hogy gyarmatok is léteznek valahol. Ezt is csak azóta valószínûleg, mióta egy divatos, bolond chanson kereng. Egy kis tonkini leányról. Tonkin, Tonkin, elmélkedik a francia burzsoá s megtanulja, hogy Tonkin a franciáké.

És hogy micsoda az, ami érdekes a marseille-i kiállításban? Természetesen az, ami francia. Például: mit tud csinálni a francia iparmûvészet raffinement-je barbár együgyûségekbõl. Egy kis pavilonban egy indokínai zenekar játszik. Ez meg leleplezi a Sidney Jones-ok tudományát. Az ember majdnem épen kapja a Gésák és más angol operettek minden fülbemászóbb melódiáját. Ami bizarr, új, esztétikus, különös, azt a francia nagyszerûen tudja meglátni. Kambodzsa pavilonában ott látjuk Szizovatha király trónját persze. Szegény királynak táncos­nõivel együtt reklámútra kellett mennie. Majdnem egy millió frankba került a kambodzsai szuverén útja. Így tudnak gyarmatügyekben gazdálkodni a franciák. A reklám nem ért meg tíz frankot sem. Elmés dolog volt egy külön-pavilont emelni a - tengernek. Híres expedíciók sok becses anyagát hordták itt össze. Fõképpen sarki expedíciókat. Ez a kiállítás nemzetközi. Végtelenül becses a gyarmatok iskoláztatásáról beszélõ része a kiállításnak. Erdély sok vidéke szégyenkezhetnék némely francia gyarmat általános kultúrája mellett. Hiszen nem is civilizátori szerepében marad el a francia gyarmatosítás. Financiális okosság nincs Francia­ország kolonizáló politikájában. És az a szolidság amelyet még a szolid és alapos német sem tudott megtanulni. Teátrális, pózos, lármás az, amit sikerként mutatnak. Az az örök esztétika és irodalom. Algériának és Észak-Afrikának például óriási francia irodalma van. Kimutatták már, hogy Észak-Afrikához csak latin népeknek van jussuk. Mert ott mindenütt latin kultúra nyomait találjuk. Még talán Afrikáról zengõ verskötetek is vannak bõséggel francia nyelven. De, hogy a mohamedán lelket és világot megértsék, megközelítsék, meghódítsák, erre nincs talentumuk.

A kiállítást sem a hivatalos Franciaország rendezte. Rendezte Marseille város s legelsõsorban a Paris-Lyon-Méditerranée vasúti társaság. És a francia Dél. Fallieres-ék már csak a tósztokat s a dicsõséget aratták. A Méditerranée-tól különben Európa minden vasúti társasága tanulhatna. Ez a társaság érzi ám, hogy a modern életben mit jelent okos, nagyszabású lendítéseket adni a közlekedésnek. Évtizedekig üdvösen fogja érezni Dél-Franciaország ezt az ötletet. Még ha Marseille kiállításának is az lesz a sorsa, ami minden kiállításé: a deficit.

Azon a napon, mikor Marseille-bõl elutaztam, újságíró ünnep volt. Olasz újságírók jöttek a kiállításra vagy százan. Olyan nagy ünnep volt ez, mint egy fejedelmi látogatás. Lakoma volt még a kínai vendéglõben is, mert ilyen is van. Érdekesnek szerfölött érdekes kép volt. Jegyzõkönyves újságírók az egzotikus emberektõl népes pavilonokban. Bizarr és szép és ilyen az egész kiállítás.

(Velence, szeptember végén.)

Budapesti Napló 1906. október 2.

A. E.