|
Ambiciózus
író-ifjak még mindig okos ösvényen járnak, ha Nietzschét népszerûsítik. Sokan
cselekszik már ezt, de Nietzsche még elég távol van a nagy publikumtól. Egy-két
Nietzsche-tézis fölhígításával még sokáig játszhatja az originális, vad legényt
az ember. Ez csak példa, amit Rémy de Gourmont cikke sugallt nekünk. Ez a Rémy
de Gourmont meglátott valamit, ami nem új. Nem új, de sohse volt olyan
aktuális, mint ma. Észrevette az irodalom és mûvészet ügyes exportõrjeit. Talán
nem is jó név ez, hanem népszerûsítõit. Mindjárt megmagyarázza a dolgot Rémy de
Gourmont egy-két példája. Íme Paul Verlaine: a vagabundus vén szatír. Az a
szegény bolond, aki Anatole France szerint új mûvészetet kreált s aki
századának legjobb költõje volt. De nagyon is önmaga volt, új és különös. Nem
hófehér élete visszariasztott tõle minden erkölcsi polgárt. Tömeg-népszerûség
nem határoztatott az õ számára, mert õ a megfinomodott, az abszolút híve volt.
És halálakor megjelent egy új költõ. Már észrevenni is úgy veszik észre, hogy
egy kis versét Verlaine versei közé sorozza valamely hebehurgya kritikus.
Fernand Gregh az ifjú poéta neve. Gazdag fiú, nem kénytelen pénzért írni s ma
már majdnem híres költõ. Nem csinált mást, mint Verlaine-t - közelebb hozta a
publikumhoz. Átírta a Verlaine érzéseit és verseit. És az a publikum, mely
Verlaine-t nem értette s kinevette, Gregh-nek tapsol. Ugyanilyen a bájos
Noailles grófnõ esete. A grófnõ Párizs kikiáltott eleven csodája, költõnõ és
zseni. És hogy olvassák a verseit, amelyeket csak a kiválasztottak élveztek
annak idején, mikor Francis Jammes írta meg õket. Ilyen Gregh-jai és Noailles
grófnõi minden nagyszerû egyéniségnek vannak. Nemcsak írónak és mûvésznek, de
tudósnak, szociológusnak és publicistának. Kimondják az újat, a mélyet s abban
a percben még idegent. Egyen-ketten hallják s az emberek figyelem nélkül
rohannak el mellette. Jön a népszerûsítõ, fölkapja, népszerû, édes ízekkel
megitatja s fölzúg a taps. Semmi új nincs a Rémy de Gourmont meglátásában. Sõt
mindez kissé komikus volna sopánkodásnak. De érdemesnek érdemes olykor valamit
ötletbõl le-leírni. Rémy de Gourmont néhány divatos írón akart nagyot ütni. Nem
ütött nagyot. A nagy publikumot ez nem érdekli. Nem is volna hajlandó meglátni,
még ha tudná is. A kevesek pedig, a mûvészet értõi vagy gourmand-jai mindig
látták s tudják ezt. Istenem egy-egy szép Heine-versbõl hány száz jó verset
írtak már. És Ibsen epizódjaiból még az unokáink is kapnak majd szenzációs
drámákat.
Budapesti Napló
1906. október 5.
Lellei
|