I.
Egy öngyilkos
A
Danieli-fogadóban megölte magát egy budapesti magyar. Otthon, Budapesten
bizonyosan tudják már azóta, hogy kicsoda. A velencei újságokban eltorzított,
kiejthetetlen a neve. Úgy írják a nagyon falusias fokú velencei lapok, hogy
beteg volt. Ezért kószált már hetek óta napos Itáliában. S ezért választotta ki
leszámolóhelyül éppen Velencét. Muranóból jöttem s gondolám véletlenül
találkozott a gondolával, mely a halott magyart vitte. Még meghallgatott,
szegény, egy trombitás hangversenyt a Márkus-téren. Azután vette kezébe a
revolvert. Velencében pedig egyenesen bosszantó a halállal találkozni. Olyast
érzünk, hogy ez minket céloz. Álmodó, fáradt, renyhe személyünkben.
Csodálatosan elváltozott a lagunák rejtõzõ, öreg, talányos lelke. Valamikor
szerette a párás meleg, omló vért. Oh, miként szerette. Ma nyögve, vén fürgeséggel
bujik a halál elõl. Velence nem az élet kikötõje s nem a halálé. Valami nagy és
még kifejtetlen emberié: a tartós féléleté. Amiben élet és halál benne van
ugyan, de összefolyva. Álom, emlékezés, lemondás, várakozás. Csak láz nincs,
csak cselekvés nincs, csak bátorság nincs. Velencében nem szabad, nem illik
halálosan bátornak lenni. Szegény öngyilkosa a Danieli-hotelnak, be nagyon
beteg lehetett, hogy ezt az illetlenséget elkövette.
II.
A különös magyarok
A
derék Fabricio, a Hungária-hotel gazdája, nagy ünnepet rendezett. A Lidó magyar
hoteljének avatóünnepét. Elmélázott egy kicsit az ünnepen s a pezsgõnél, mely
francia és jó volt, megkérdezte diszkréten tõlem, amit már megkérdezni
okvetlenül régen készült:
-
Ugy-e hogy szamárság volt Hungáriának keresztelni ezt a hotelt?
-
Ha a magyar vendégekre számít, akkor bizony, bocsánat, szamárság volt.
Még
jobban elmélázott az én Fabricióm. Nagyon sokára és csendesen mondogatta:
-
Különös emberek, hajh be különös emberek a magyarok. Csak úgy lehet kedvükben járni,
ha nem jár kedvükben az ember.
Nem
akartam megmondani Fabriciónak, hogy klasszikusat mondott. Mintha csakugyan
ilyen különös természetünk volna nekünk.
III.
Dal a nászútról
Egy
híres, öreg francia poéta új versét olvasom Velencérõl. Semmi új benne, a régi
dal, de csodálatosan forró szépítése a múltnak. A múltnak, mikor õ Velencében
járt ifjú hitvesével. Az irodalomtörténetnek majd még joga lesz megírni, hogy
ez a poéta nem szerelembõl nõsült. Gethes legény volt, kiben csak az írói
ambíció tartotta az életet. Túlélte a feleségét s learatta a learatható
dicsõséget. Közben magának élni, szeretni, érezni és szenvedni elfelejtett.
Bizonyosan már Velencében sokszor terhére volt a felesége. És ma milyen forrón,
szépen tud emlékezni. Ha hazugság, akkor is fölér sok ezer csókos, bolond
órával, egy tizenkétezer lóerejû fiatalsággal s egy egész élettel. És látok
nászutazó párokat bõséggel Velencében. Némelyek deliek, szépek és majd
felfalják a szerelemtõl egymást. Föltétlenül igazuk van ma s az ember akár
sírva irigyelheti a csókjukat. De a csókok után? Sohse fognak õk olyan forrón,
olyan boldogan, olyan szépen emlékezni Velencére, mint a vén poéta. Helyes
dolog ám az, hogy nyomorékjainak fantáziát adott a Sors.
(Velence,
október 4.)
Budapesti Napló
1906. október 7.
A. E.
|