|
I.
A kártyás magyar
Milánóban,
alkonyatkor, a Dóm elõtt egy tramwayra vadásztam. Lihegõ, sietõs, lázas volt ez
az esti óra s haragudtam. Egy legény tukmálta reám majdnem perverz buzgalommal
a képes kártyáit. Franciául, olaszul, németül ráztam a nyakamról. Végül is
ékes, magyar igéket adott nyelvemre a düh:
-
Menjen a fenébe.
Meghõkölt
az én legényem s kacagott egy hangosat. Nyomban faképnél hagyott s csak
messzirõl hallottam már:
-
A fenébe?
Szaladtam
utána s nehezen utolértem.
-
Maga magyar?
-
Nem. Csak tudok egy kicsit magyarul.
Vonogatta
a vállait, untatta a dolog s menni akart.
Sok
kérésre vallott. Szabolcsi fiú, neve nincs. Két éve kóborol a világban. Az õ
dolga, hogy miért. Milánóba egyenesen Amerikából jött a kiállítás végett. De
csalódott s utazik innen Londonba. A magyarokat sikeresen kerüli.
S
e percben már zsebrevágta a kártyáit. Derék, szép fiú. Értelmes, bátor, egy
kicsit szomorú. Ez Nyíregyházán palotást táncolhatott valamikor úri,
mûkedvelõ-estéken a színkörben.
-
Hát most már adjon kártyákat.
Gõgösen
egyenesedett ki:
-
Most már? Most már nem.
Ellenben
úri módon szegõdött mellém. Megkereste az omnibuszomat. Fölsegített reá, nagyon
huszártisztesen búcsúzott és eltûnt.
II.
A kitagadott magyar
Egy
világjáró Goldstein Számi könyörög a konzulátuson. Okosabb, ha nem mondjuk meg,
melyiken. Talán az írásai nincsen[ek] rendben. Talán az orra ellenszenves a
könyörgõ legénynek. Sehogyse akarják megszavazni számára a hazautazást. Eddig
németül beszélt a legény, de most hirtelen magyarul kiált föl:
-
Önök persze csak a magyarokat kínozzák így meg?
Egy
írnokocska tud magyarul. Nagyon méltatlankodva válaszolja:
-
Mit beszél? Maga magyar? Maga nem magyar.
Tanulság:
néha még magyar önérzet is ágaskodik a legosztrákabb konzulátusokon. Bizonyos
esetekben.
III.
Az elõkelõ magyar
Monte-Carlóban
nagy mulatság, ha az ember unatkozik: a találósdi. Belebámulni a furcsa emberek
arcába s kisütni, hogy ki micsoda lehet. Ez amolyan pihentetõje az idegeknek,
jobb a kék és zöld színek bámulásánál is. Ez itt német, mert ízetlen és durva.
Meggazdagodott pék Hamburgból vagy pomerániai junker. Ez amerikai, az francia,
amaz okvetlenül portugál. De ime, a játékasztalok egyikénél valaki lármázik. A
szolgák sugják mellettem, hogy ez régi type. Mindig civakodik, marakodik.
Mindig van egy tétje, amit reklamál. Mindig van egy panasza, melyet el kell
csöndesíteni. Megállapítom, hogy ez meggazdagodott orosz kaviárkereskedõ.
Okvetlenül meggazdagodott, mert másképpen kitették volna már régen a szûrét a
kaszinóból. A postára együtt érkeztünk egy délelõttön. Mondja elõttem a nevét.
Históriai magyar név, úgynevezett históriai. Otthon is zsugori, de
grandseigneuri módon. Itt oly zsugori, mint egy piszkos orosz szatócs. Istenem,
hát még csak nem is - urak?
(Nizza,
október 18.)
Budapesti Napló 1906.
október 24.
A. E.
|