63. AZ ÓPIUM

Charles Baudelaire áldozhatott az Idole Noire-nak: poéta volt. De a Lutin parancsnokának nem szabad lett volna ópiumot ennie. Az elsüllyedt, szerencsétlen, tenger alatt járó francia gõzösnek az ópium volt a veszte. Beszélik, hogy a Zautin parancsnoka egyszer Párizsban tizenöt napig nem mozdult ki egy ópiumos-barlangból. És Franciaország hadihajóin ezer és ezer ember szedi a szent gyógyszert, az ópiumot. Ahány francia Keleten járt egyszer, közelé­ben Kínának vagy Japánnak, mind az ópiumé: az Idole Noire-é. Brest, Cherbourg, Lorient, Rochefort tele van titkos ópiumos-házakkal. Itt, a francia Délen, mindenütt hódít ez az édes, gyilkos ragály. Nizzában minden pénzes idegent megkörnyez az ópium. A: just, subtle and mighty mámor, mint Thomas Quincey nevezte, az Egy ópiumevõ vallomásainak híres, boldogtalan írója.

Toulon, a régi, szent Provence városa, ma az ópiumevõk Mekkája. Ernyedten, sápadtan, nehéz álmokkal járja Toulon utcáit száz ember. Ezeknek este, a sétatéren, hiába szól a muzsika. Holdas, dalos esték hangulatai hiába hívják õket. Színház, hangverseny, friss nõk, séták, díszes üzletek s polgári elhatározások nem léteznek az õ számukra. Mert mit adhat azoknak Toulon, Párizs s az egész világ, akik az ópium álmait, édes, mély, bús zsibbadtságát nyerték? Öt olyan élet, mint az élet, sem adhat azoknak már semmit. Azok már mindent éltek, ami életre emberi idegrendszer alkalmas. Hátha még esztéta egy kicsit vagy beteg hedonista a szegény ópiumpipás. Akkor minden Wilde Oszkár elbújhat avagy ópiummámorát szerelembe mártja az Idole Noire imádója. Ópium, ölelés, esetleg mûvész-fantázia: Mohamed paradi­csoma unalmas fészek az õ megálmodott paradicsomuk mellett.

Franciaországban ismét följajdult a sajtó az új nemzeti veszedelemre. Képzeljen el valaki egy új Trafalgárt, hol gyõzni akarnának a francia hajók. Ópiumszívó tisztekkel, törött matrózokkal, akiknek minden mindegy, mert életüket már úgyis megsokszorozta az ópium. Az orvosok úgy vélik, hogy a Lutin parancsnoka boldogan süllyed[t] el szerencsétlen embereivel, akik között talán egy sem volt ópiumevõ. Ezek õrjöngtek, birkóztak, hörögtek, mert õk szerették a csupasz, a bajos, az ópiumtalan életet. És meg kellett halniok, mert olyan valaki parancsolt nekik, akinél már összefolyt a két legnagyobb mindenség: a létezés és a nem létezés.

És ez megrendítõ, akárhogy nézzük. Hiszen nem a Quincey-ké s nem a Baudelaire-eké mégsem ez az élet. Nem a mienk, akik esetleg tagadjuk, becsméreljük s könnyen levetjük. Hanem akik szeretik s ezek vannak többen, sokkal többen. És megrendítõ, hogy az élethez ragaszkodó életek sorsa hányszor van az életet nem becsülõ kezekben. Ez gyalázatosság. Jogunk van mindenféle ópiumokban keresni az élet gyógyszerét, de csak a magunk bõrére.

(Nizza, október 26.)

Budapesti Napló 1906. október 30.

A. E.