|
I.
A boldogság fátyola
Budapesten,
a Nemzeti Színházban, talán játsszák még Clemenceau drámáját, a Boldogság fátyolát, ezt a kínai
köntösû, naiv parabolát. Vigasztalan morálja a mesének az, hogy csak azok
boldogak, akik nem látnak. Hajh, sok oka volt az idõben, mikor e darabot írta,
így éreznie Clemenceau-nak. Még csak Budapest elfogadta valahogyan a Clemenceau
darabját, de Párizst rettenetesen untatta a Clemenceau meséje. Párizs nem
szereti azokat az írókat, akik az élet ellen prédikálnak. Igazat ad nekik, de
jó, jó, miért ilyen szomorú dolgokról beszélni? És ime Clemenceau, a politikus,
maga is dezavuálta az író Clemenceau-t. Azóta birkózott, harcolt, s ma
Franciaország hatalmas miniszterelnöke. Ha elhitte volna azt, amit az az író
Clemenceau hirdet, ma is csak - író volna. Ebbõl csak világos, hogy karriert
csak az írók csinálnak, akik maguknak sem hisznek s akik nem veszik nagyon
komolyan az irodalmat. Ám az sem lehetetlen, hogy Clemenceau arcán most is ott
van a boldogság fátyola. Csakhogy most ezt a fátyolt, ezt a vakságot -
hatalomnak hívják. Fejeljük meg hát a Clemenceau-darab morálját így ni:
boldogak a vakok és a hatalmasak.
II.
Egy orosz bolond
Párizsban,
1867 június hatodik napján, Berezovszki Antal két revolvergolyót lõtt III.
Napóleon császár vendégjére: II. Sándor cárra. Nem találtak a golyók, de
Berezovszkinak bûnhõdnie kellett szörnyû tettéért. Örökös kényszermunkára
ítélte s Új-Kaledoniába küldte a bíróság. Mi minden történt azóta Európában.
Hol van III. Napóleon s hol van II. Sándor cár. Hány milliószor átkozták meg
azóta sírjukban is ezt a két császárt. Ám Berezovszkira nem gondolt senki azóta
sem. Negyven éve szenved kizárva a világból két ártatlan golyó miatt. És most
Franciaország megkegyelmez neki. Megkegyelmez neki pedig azért, mert szegény
Berezovszki megbolondult. Ezt ugyan hamarabb is megtehette volna. Oroszországba
azonban aligha engedik be a bolond Berezovszkit. Félnek, hogy amilyen bolond,
még II. Sándornak nézi II. Miklóst. Franciaország fog lakolni azért, mert
bosszút állott III. Napóleon vendégéért. Nyakán marad egy orosz bolond, aki
akkor volt a legbolondabb, amikor valamelyik császárt vagy mind a kettõt el nem
találta. Mennyivel kevesebb vér és könny ömlött volna Európában.
III.
Amit idegenek látnak
Talán
kevesen olvasták otthon az öreg Temps csúfolódó cikkét. A mi
Rákóczi-ünnepségünkrõl írt nagyon furcsákat a párizsi lap egyik krónikása.
Saint-Simont, a halhatatlan gonoszt, a zseniális rossznyelvût citálta Rákóczi
ellen. És egyben tréfásan-komolyan jól odamondogat Magyarországnak, mely fütyül
Európára. Úgy és ma is annak örülnek a magyarok, ahogyan és aminek ezer év
elõtt. Hõseiket és nagy embereiket ma is a verekedõ fajtából választják. Ünnepi
pompáért, pompás dikciókért, egy kis szimbólumért odaadnák az egész rongyos,
való világot. Így a Temps s kár volna fölháborodni azon, amit ír. A Temps
embere nem érthet minket s nem tudhatja, ki nekünk Rákóczi. De a csúfolódó
cikknek egy mondata majdnem megdöbbenti az embert. Azt írja a Temps, hogy
kutyanehéz sorsuk lehet Magyarországon az európai gondolkozás és haladás
embereinek, ha vannak ilyenek. És nem a Temps krónikása az elsõ, aki ezt sejti
és írja. Komolyabb hangon s komolyabb helyeken is írnak már errõl Nyugaton.
Kívülrõl meglátják, hogy ott bent rossz dolguk lehet a reformátor-szellemeknek.
Ez valami, amit Magyarországon meg kell tudnia mindenkinek. Hogy idegenben is
látják azt a példátlan reakciót, mely ellen szinte reménytelenül kell
harcolniuk a magyar intellektuelek kicsiny seregének. Micsoda nagy lehet a mi
elmaradottságunk, ha messzirõl is ilyen precízen látják. És micsoda bizalmat
adhat mégis a mi embereinknek az a szervezetlen, hatalmas republika, mely
polgárainak ismeri bármely országból azokat, akik a haladásért, az újításért
küzdenek s melynek önkénytelenül tagja mindenki, akit e harc lelkesít. Még ha
Montenegróban vagy Szudánban él is. Ez az új szabadkõm[íves]ség, ez a
legmagasabb internacionálé; minden modern elméknek testvérisége.
Budapesti Napló
1906. november 1.
A. E.
|