(Antik
és sötét boltjai alatt jártunk Gallienus császár arénájának. Doh, penész és
emlék mindenütt. Egy-egy szelelõlyukon bekandikált hozzánk Olaszország heves
napja. Hideg kõre ültünk s néztük a bestiák üregét. Amonnan rohantak ki adott
jelre s bizonyos kéj szállott a népbe. Csöndesen így beszélt hozzám a pisze,
szõke tanár, útitársam, magyar testvére Anatole France Bergeret-jének:)
Új
teljesedésével az idõknek megint meghal Róma. Róma: London, Párizs, Berlin,
Szentpétervár, Budapest és Bukarest. Ah, nem marad utánunk még egy ilyen szép,
okos aréna sem. Brrr, azon idõkben nem szeretnék régiségtant tanítani. Milyen
összevissza, milyen kalamajka, milyen káosz marad mi utánunk. Ön hisz a vidám
prófétáknak, hogy ez a mi világunk szépen, tempóban Paradicsom lesz? Császár,
pap, katona, gazdag, hülye és lator majd szépen tûrik úgy-e, hogy kirántsák
alóluk a gyékényt? Tûrik, tûrik egy ideig, de hajh, be szét fognak ütni
közöttünk. Úgy fog meghalni ez a mai társadalom, mint egy veszett kutya, amely
elõbb halálra marja minden üldözõjét. Róma züllésében stílus volt, szépség
volt, sõt erõ volt. A miénkben nem lesz. A barlanglakók szebben haltak meg,
mint mi és a mi kultúránk. És minél jobban fogják ostromolni ezt a társadalmat,
annál gonoszabb és õrjöngõbb lesz. Nézze meg a mi arénáinkat. Voltaképpen
komédiázásában árulja el a lelkét minden társadalom. Lóverseny, cirkusz,
automobil-verseny, birkózás, rulett, makaó, színház, football. Nézze, nézze:
mind egyforma, lelketlen, üres. Láz, ledérség, veszett kedv s örökös
inzultálása az emberi intellektus finomuló hajlamának. Hogy a Comédie más s
hogy Antoine mûvészetet csinál? Hogy van különbség a Nemzeti Színház és a
Tátra-mulató között? Lárifári, burzsoá hazudozás, önkényes, gonosz
érték-megállapítások. Színházakban önt olyan hálószoba-titkokkal traktálják,
milyeneket egy kis kurtizán a kis ujjából ráz ki önnek, ha ön kiváncsi. S a
színház népe õrjöngve mulat s a Király színház mûvésze úgy sétál el ön elõtt,
mint letéteményese a Szépnek s magyarázója az univerzumnak. Én olyan helyen,
hová az úgynevezett közönség kergülve tódul, egy cirkuszban láttam talán csupán
valami kis mûvészetet. Aki mutatta, az egy krokodil volt, mely fölkúszott
szelídítõje térdére. Ez gesztusnak szép volt, valami, ami engem meghatott, s
ami mélységeket nyitott a lelkemben. Soha Fedák Sári annyi nemes és emberi
gondolatot nem ébresztett bennem, mint az a krokodil. Emberi türelemrõl, minden
élõlény nagy rokonságáról, ösztönök szelídülésérõl, fölséges dolgokról. És a
Falurossza, Trilby nem mûvelték, nem mûvelhették velem ezt soha. Mindegy, ha
Ibsent játsszák is õk nekem. Az agg Claretie vagy Somló Sándor akarnak nekem
többet mutatni Ibsenbõl, mint amennyit én olvasva fölfogok? Nem el kell-e
idegenülnöm még Shakespeare-tõl is, ha Császár magyarázza nekem? Fogok-e valaha
méltóan gondolni Rómeo Júliájára, ha Paulay Erzsi Júliáját láttam? Nekem
egyforma a ma tömegének tálalt mûvészkérdés a turfon vagy a játékszobában, a
cirkuszban, vagy az elõkelõ színpadon. Ha azt hallom, hogy holnap kétévesek
lépnek föl Alag helyett valamelyik budapesti színházban a vagy Longchamp-ban
tenoristák fognak futni semmi meglepõdést nem keltene bennem. A színház nem
csinál semmit, kevesebbet, mint a régi, az antik aréna. Itt több volt a hûség,
az emberi õszinteség. A mai színház hazudik, s a tömeg mindenütt hazudtat
magának. Shakespeare félistenbõl idétlen kamasz lesz a színpadon, mindegyik
színpadon. S Ibsen a színpadon: paralitikus, morózus gyógyszerész. A mai színpadon
a tragédia olyan tolmácsa az emberi tragikumnak, mint a vadak fétise a
világtartó erõknek. Semmi elvállalt szerepét nem tudja betölteni a mai színpad.
Tíz-tizenöt év óta társadalmi katedra akar lenni. Ergó Donnay magyarázza
Párizsban, hogy hogy kell megváltani a mai társadalmat és Arnyvelde. És nálunk
Martos Ferenc hirdeti, hogy milyen misszió várja a nõt. História, múlt, jelen,
jövõ meghazugul, ha a színpadhoz ér. Elértéktelenedik az érték, mert így
kívánja a közönség, a mai társadalom, és ahogy dühösödik a társadalmi harc, úgy
lesz veszettebb egyre a komédia. Végül, ha egy becsületes ideát akar kihámozni
a jövendõ színházba tévedt homo sapiense, - a menazsériába megy. Kezes
tigriseket, szelíd krokodilokat s okos fókákat nézni. Ezer Antoine, ezer Berlin
s ezer Thalia-társaság nem változtathat ezen. Minden nyilvános mûvészkedés,
akármilyen nemesen és komolyan indul, belehajtódik a kutyakomédia vágányába.
Mai nevelésünkkel, mai gonosz kulturánkkal, a milliók szörnyû testi és lelki
leigázásával nem tudunk becsületes mûvészetet adni a tömegek számára. Ha egy
Apolló születne, Párizsba[n] szociális hazudozásokból színmûvet tákolna,
Budapesten kuruc darabot. Nigger-nótákat verne a lantján vagy über-Wagner lenne
a smokkok számára: becsületes és mûvész nem maradna. Mert nem mer becsületes
lenni a mai aréna s nem meri bevallani, hogy becstelen. Gallienus arénájának a
népe meg merte mondani, hogy mit kíván s Gallienus arénája nem szépített és nem
ámított.
(Így
beszélt a pisze, szõke tanár Gallienus arénájában. Szörnyûeket mondott a
legnyugodtabb hangon. Látszott rajta, hogy õ érzi a maga regényalak voltát s
csak éppen írójára vár. Mivel nekem hiába kínálta föl magát sujet-nek a magyar
Bergeret, de különös helyen különös dolgokat mondott, érdemes talán elolvasni.
Olyan kevés ember van, aki különöseket merjen mondani azokról a dolgokról,
melyek a mi napi, bolond, modern, uniformisos életünket teszik.)
Budapesti Napló
1906. november 3.
Lellei
|