|
Egy
új, francia könyv Georges Brummelrõl, a dandyzmus halhatatlan Napóleonjáról.
Budapest polgári férfiainak fele okvetlenül ismeri a Brummell nevet. Piszkos
hálátlanság volna, ha nem ismerné, de úgy-e ismeri? Oscar Wilde és Dorian Gray
elõtt már száz esztendõvel õ volt a modern Petronius: arbiter elegantiarum.
Roger Boutet de Monvel írt róla most könyvet. Már valóságos Brummell-könyvtárt
írtak össze franciák, angolok és németek. Nagy illetlenség, hogy magyar mûvek
nem gazdagítják ezt a könyvtárt. George Brummellnek ugyanis Budapesten van a
legtöbb tanítványa. Mivel azonban Brummell is apostol volt, tehát õt is
félreértették, akik megértették. Íme Budapesten több a man of fashion, mint akár Londonban. Pompásan öltözõ, elegáns és
divatos urak városa Budapest. Csak az a kicsi hiba van, hogy ezek a nagyon
elegáns urak durvák, buták és sötétek, mint a londoni õszi napok. A budapesti
Brummellek lelki kultúrája legtöbbször annyi, mint a katamakiaké, pedig a
katamakiak nem is majmok csak félmajmok. No mindegy, annál inkább beszéljünk
egy kicsit Brummellrõl.
George
Brummellnek a nagyapja még pék-cukrász volt s az apja miniszteri tisztviselõ.
És George Brummell már York hercegének s a leggõgösebb lordoknak a becézett
barátja. Byron, egy Byron udvarol neki, dandy
sublime-nak hívja s egy kicsit persze gúnyosan azt mondja, hogy van olyan
nagy ember, mint Napóleon. Sheridan és Moore lelkesednek érte s mikor Staël
asszony Angolországba megy, elsõ gondja Brummellt meghódítani. Mikor az angol
trónörökös Braunschweigi Carolinával esküszik, õt választja elsõ võfélyének. És
mikor dicsõsége lehanyatlik s az adósok börtöne elõl számûzetésbe fut, haláláig
látogatják London kegyeletes, elõkelõ dandyjei. Ez az ember mégis nagy ember
volt.
Budapesten
tanulhatnának legtöbben az életébõl. Ez a Brummell nem csak öltözni, megjelenni
tudott. Ez mûvészlélek volt minden porcikájában, ha alapjában nem is volt más,
mint az elegancia - monstruma. Nem elégedett meg azzal az elégtétellel, amit
késõbb Wilde formulázott. Hogy voltaképpen õ s az egész élete éppen olyan
mûvészi alkotás, mint a legnagyobb vers, vászon, szobor vagy muzsika. Budapest
Brummelljeinek már az is nagy dolog, ha egy filharmóniát végighallgatnak. Ha a
Vígszínház színészeirõl tudnak friss pletykákat. Ha recitálni tudnak valamit
egy hírlap mûvészet-rovatából. George Brummel különb verseket akart írni, mint
Byron. Festett, muzsikált s minden gyötrelmét egy mûvésznek átszenvedte.
Mindenben vezér akart lenni, amit az élet megszépítésére emberi fantázia
kieszelt.
Ez
a dandyzmus valami más, mint a budapesti. Ez a dandyzmus olyan, hogy egy
Baudelaire büszkeségesen vállalta el életmaszknak Párizsban. Musset és
Lamartine is dandyk voltak, illetve dandyk is voltak, ha úgy tetszik. Sõt
valamikor Petrarca is dandyskedett ifjú korában. Mûvész szemmel nem lehet
túlságosan elítélni a dandyzmust. Még ha valaki minden titkos vágya dacára is csak dandy volt, mint Brummell, minden
modern divathõsöknek e mestere.
Ám
milyen különös Alkibiadeszek a budapestiek. Ezek a budapesti Brummellek, ezek a
szabómûhely-hõsök. A mi álkultúránknak nem kicsi bizonyítékára lelek
elgondolkozva a Roger Boutet de Monvel könyvénél. Óh budapesti angolsága a divatnak
és eleganciának. Jaj volna, ha mindenben ilyen messze volna az arány. Amilyen
[messze] van Brummell-tõl a budapesti dandy, Shakespeare nálunk Lampérth Géza
lesz s Moliere - Berczik Árpád. Szerencsére talán nem mindennel vagyunk úgy,
mint az eleganciával.
(Nizza,
november 3.)
Budapesti Napló
1906. november 9.
A. E.
|