|
La
Barre lovagról, aki szobrot kapott Párizsban, Dózsa Györgyre gondol az ember,
ha magyar. Ez a La Barre lovag csak azért kapott szobrot, hogy Rómát a fene
egye. Egye is, mert szörnyûség, hogy Voltaire korában milyen fenevadságra volt
még képes a klerikalizmus. Róma ma is statáriális rövidséggel bánna el minden ellenségével,
ha tehetné. Szemünket kiszúrná, nyelvünket kitépné, s õ, a halottégetés
tiltója, eretnekek számára ma is meggyújtaná a máglyát. La Barre lovag nem
vette le a kalapját egy processzió elõtt. Szûz Máriát és az apró szenteket néha
nem éppen áhitatosan emlegette. Húsz éves sem volt még, vidám, hetyke katona s
darabokra tépték a papok.
Franciaország
Rómával vívja leszámoló harcát s természetes, hogy La Barre lovag szobrot
kapott. Nagy emberek és szobrok így szoktak teremni, régi és okos dolog ez. De
akkor milyen szobrot kellene kapnia Dózsa Györgynek? Magyarország ma olyan
harcba kezdett, amilyet még sohse látott a világ. Krisztus után a huszadik
században, tíz századdal Árpád után. Mi, a milliók, a rongyosak, azt akarjuk,
hogy jogunk legyen a levegõhöz. Egyetlenegy ország vagyunk, ahol a rongyos
milliók soha föl se lélegezhettek a dús ezrek miatt. És még ma is csak a
szégyen, a szomorúság, a megalázás a mienk. Minden népek nyomorult millióinak
van valami dicsõséges emlékük. Magyarországon ezer év óta mákony vagy korbács
volt a mienk. Még a hõseinket is kisajátítják. Rákóczi koporsóját õk, akik
Rákóczit becsapták és elárulták, úgy körülállották, hogy mi nem férkõzhettünk
hozzá. Kossuthtot gyûlölték, s most Kossuth nevében ráültek a népre, az
országra.
Kell,
hogy válasszunk hõsünknek valakit, akit a nagyurak nem sajátíthatnak ki. Mint
La Barre lovagot választották a szabadgondolkozó franciák Róma ellen. Ha már
nekik van pofájuk, hogy a történelmet szegezzék nekünk, jó. Válasszunk mi is
valakit a történelembõl, aki szimbóluma leszen a mi végtelen szenvedésünknek,
majdnem undok tragédiánknak. S aki helyettünk kiáltsa a világnak, hogy
Magyarország néhány ezer kiváltságosé, s hogy itt gyötrelmes élni minden munkás
embernek.
Õk
már a múltból is elraboltak, meghamisítottak mindent. Elvették tõlünk Rákóczit
és Kossuthot. Nyomják a Petõfi-kultuszt s miattuk nem vezekelhetett még ez az
ország Martinovicsék miatt. Õk önkényesen válogatják ki a múlt nagyjait is s
ellenünk vonultatják föl õket. Soha eszükbe nem jutott például Bethlen Gábornak
hódolni, ennek az igazán nagynak. Károli Gáspár a maga bibliafordításával olyan
nagyot mívelt, hogy megmérni se lehet. De Magyarország kénytelen Pázmánynak
hódolni. Apáczai Cserére, Mikesre nincs szükségünk, tehát azok aludjanak békével.
Akik a mi nagyjaink lehetnének méltán, a mívelteké, a munkásoké, a rongyosoké,
azok nem kellenek nekik. És most akarnak országos Szent Imre-ünnepet csinálni.
Csinálnak ezek még Caraffa-ünnepet is, ha a rongyosok olyan gyávák maradnak,
mint amilyen rongyosak. Álhazafiságukkal agyonterrorizálnak ezek minket.
Hát
nem vonultatnók föl mi is ellenük Dózsa Györgyöt? Ez magyar volt, fajmagyar,
sõt nemes ember. A Dózsa-tragédia Magyarország millióinak a legigazibb
tragédiája. Megsütnek és egymással falatnak ma is föl bennünket Magyarország
tulajdonosai. Miként La Barre lovagnak a szabadgondolkozó Franciaország,
Magyarország népe, mely a feudalizmus ellen küzd, állítson szobrot Dózsa
Györgynek. Hogy mi se felejtünk, hogy komoly a mi harcunk. Bár akadna valaki,
akinek elég erõs hangja volna, hogy egy Dózsa-szoborért szóljon az országhoz.
Ha már olyan alantas még mindig az emberi kultúra, hogy szobrokkal kell
beszélnünk, beszéljünk szobrokkal. Dózsa György beszélne a nyomorgó, Amerikába
szökõ magyar nép, a tanítók, a vasutasok, entellektüelek, tisztviselõk,
iparosok, kereskedõk helyett. Az egész munkás Magyarország helyett, melyet nagy
urak és nagy papok jobban nyomnak, mint valaha.
Budapesti Napló
1906. november 13.
A. E.
|