76. PÁRIZS ÉS GÖRÖGJEI

Párizs, ez a mindenkit ölelõ, omnibusz-szívû Párizs, háborút üzent az idegeneknek. Ezúttal nem Sem fiaira haragszik ez a kacér és ideges Kozmopolisz. Csak egy-két Drumont óbégat már és óbégat még átkot Titusz császárra, hogy miért bolygatta meg egykoron a Jeruzsálem nevû méhkast. A Dreyfus-üggyel talán véglegesen kitombolta magát Franciaországban az antiszemitizmus. Új és más zsidókat követelt az örök, babonás, bestiális, társadalmi étvágy. S aligha találná ki valaki: a görögökre haragszik ez idõ szerint legfenekedõbben Párizs.

Már szálló ige, hogy Párizst ellepik a Balkánok rasztái. Az európai és amerikai Balkánoké, mert nem egy Balkán van. A latin Amerika, Portugália, Oroszország, Levante vannak olyan Balkánok, mint az igazi. De a legnagyobb veszedelem, a legszennyesebb kalandorinvázió mégis az igazi Balkán felõl jön. Görög, oláh, macedón és levantei raszták azok, akikre Párizs dühöng. Ha például György királyt egyre hidegebben vendégeli alkalomadtán Franciaország, hát ezt görögjeitõl kérje számon György király.

Binet-Valmer, egy fiatal francia író, regényt, szenvedélyes, izgató regényt írt a görög veszedelemrõl. Azt írja, hogy Párizs az új Athén, úgy járt, mint Krisztus elõtt négy századdal a régi Athén. A régi Athént is ellepték lassanként a szerencselovagok ezrei. Ezeknek nem volt közük Athén szent múltjához. Nem szereztek polgárjogot, nem katonáskodtak, de õrültül parazitáskodtak és zsebeltek. Így fészkelték be magukat Párizsban a balkáni idegenek. Már-már egészen az övék Párizs és a Riviéra, melynek gyanús, téli arisztokráciáját rasztokráciának keresztelte el a Temps egyik szellemes krónikása.

És ez valóság; Párizs leghangosabb szereplõi már nevükkel elárulják a Balkánok egyik-másikát. Börzében, sajtóban, irodalomban, mûvészetben ott vannak a görögök, akiknek nem muszáj azonban okvetlenül görögöknek lenni. Oláhok, levanteiek, portugálok, délolaszok, mexikóiak, argentinaiak. És ezeknek nem az apróbb fajtájuk, az Alfonz-fajta, a legveszedel­mesebb. Hanem az, amelyik belopja magát a Palais-Bourbonba, a Comédie-ba, a Szalonokba. Éhesek, elszántak, kíméletlenek és pokolian furfangosak. Fõképpen pedig nem tartja féken õket a hozzátartozás egy nagy, nemes történelmi kultúrához. Ha a Binet-Valmer könyve egy kicsit fiatalos és túlzó is, de indokolt és idõszerû könyv. Sok-sok eleven arcra ismer reá belõle az ember. Orosz politikusokra, akik abból élnek, hogy számûzötteknek hazudják magukat. Szmirnai bankárokra, akik minisztereket vásárolnak. Román költõnõkre, portugál álnábo­bok­ra, amerikai szélhámos-fölfedezõkre. Még tudós-székben is ülnek görög kalandorok és ami sok, az sok. Párizs keservesen fizet meg azért, hogy az egész világnak tetszik. Általában a kalandoregyéniségek sikereire van úgyis berendezve ez a mai polgári társadalom. És szegény Párizsba éppen a legügyesebb, legéhesebb, legvadabb kalandorok jönnek széles e világból.

No és a görögök éppen, akikért Byron meghalt. Akikért valamikor Európa legjava volt filhellén. Ezekben nyert csak igazán zsidókat a világ. Egyik párizsi revü például arról írt cikket, hogy már Amerikát is ellepik a görög kalandorok. Párizst ellepték, ez bizonyos, õk és másféle görögök, akik között már magyarok is vannak. Minden nagy világváltozás elõtt így volt: minden Athénre kalandorok csaptak. Rómának is megvoltak a maga görögjei s megvannak Párizsban[!] És istentelenül rossz már az a társadalom, ahol megjelennek a görögök.

(Párizs, november 28.)

Budapesti Napló 1906. december 2.

A. E.