79. KÖLTÕK

Siessünk költõkrõl írni, mielõtt Apponyi Albert költészeti felügyelõknek nevezné ki Endrõdi Sándort, Szabolcskát vagy Bárd Miklóst. Siessünk, mert a piktorok már soron vannak: Apponyi elhelyezi õket Szabolcsban, Csíkban, Árvában. Tulipán-országban kész az új jelszó: vissza kell tartani az átkos külföldtõl, fõképpen Nyugattól, a honi mûvészeket. „Kedves, magyar juhok, maradjatok szépen a karámban, a magyar karámban. Hízott juhot, valóságosat, és gyapjút, csak a magyar agrárius nagyuraknak szabad külföldre szállítani.” Ezer és egy szerencse, hogy Hunniában ezidõszerint a kutya sem tiszteli meg valamennyi lábával a versíró urakat. Szóval a magyar poéták még szabad emberek, ha nincsenek elcsukva, mint olykor Csizmadia Sándor. Mivel úgy sem érdekel ez otthon, Magyarországon, senkit, miért ne beszélnõnk Victor Hugo és Verlaine nagy pörérõl?

Ez a Párizs, ez a bolond Párizs, ennek mindenre van ideje. Most Marokkó, Berlin, Róma vennék el minden más nációnak az érdeklõdõ kedvét. És itt, Franciaországban, a szocialisták sem amolyan játszó kedvû, pajkos diákok, mint másutt. Franciaországnak öt éven belül, mondjuk tíz éven belül, szûz, való, szocialista kormánya lesz. S ma Párizs komolyan kiváncsi arra, hogy Fernand Gregh és Vielé-Griffin mit végeznek? Magyarországon a vezércikk az újságokban arra van kigondolva, hogy a világ ügyét-baját eligazítsa. S bár a magyar vezércikk ellenére sokat változott csak mostanában is már a világ arculatja, Ábrányi Kornélnak van igaza. Miért ne igazítsa a világnak õ sorsát a magyar vezércikk? Holott, ha nem igazítaná, akkor is írnának magyar vezércikkeket s akkor is kellene valaminek történni.

Franciaországban pedig szertelenül is büdösen [!] nyugodtan nem így csinálják a dolgot. Vezércikkeket írnak, igen komoly napokban, poéták béka-egér harcáról, mivel errefelé még ma is komolyan veszik a poétákat. S egy jó poéta, egy valaki, itt ma is szinte több, mint Brisson, sõt Justh Gyula. Ezek furcsa s otthon igazán érthetetlen dolgok, beszéljünk hát végre a poétákról. De még nem: Napóleon századának bús tanúságát írjuk elõbb ide. Ez a nevezetes század Napóleonnal kezdte s Nietzschével végezte szépen és stílusosan. Közben azonban mégis csak Franciaország igazította a világot s megszülte, illõ távolságban egymástól Victor Hugót és Verlaine-t.

Victor Hugo és Verlaine, mégis csak õk voltak a két legelsõ ember mostanában. Comte, Darwin, Kant, Spencer s valamennyi szigorú nagyja a múlt századnak: mások. Talán ostobán és helytelenül, de valóban, poétái által szólja el még ma is magát a korszak, minden korszak. Pláne ott, ahol a versnek forró múltja van, mint Franciaországban, mely Horatiussal tart rokonságot s még tovább megy: Párizsát az új Athénnek tartja.

Vielé-Griffin és Fernand Gregh kicsi emberek s vitájuk, háborújok minden más országban operett-téma volna. Itt, Franciaországban, itt Párizsban nem az, és százszor nem az, mert itt vers és mûvészet nem hivalkodás és nem luxus, hanem levegõ. Vielé-Griffin a szimbolisták ügyvédje. Fernand Gregh a humanista költõ-iskoláé. Egyetlen ország és kultúra a világon a francia, hol szabad az ilyen harc. Egy kis bátorsággal azt mondhatnók, hogy itt az izmos, vaskos, munkás középszerûségre nagyobb szükség van, mint a zsenire. Itt tehát szabad költõ-iskolákat is csinálni s szabad veszekedni táncmesterek módjára arról, hogy milyen legyen a jövõ vers.

Nekünk pedig, Párizs megtûrt és édesen borongó vendégeinek, szabad meglátnunk, hogy ím még mindig Victor Hugo és Verlaine birkóznak.

Mert hát kik is õk: a dölyfös francia Jupiter s az isteni faun? Típusai annak a kétféle kiválóságnak, mely örök: a hasonlóságénak és a differenciáltságénak. Victor Hugo fajsúlya ugyanaz volt, mint Jersey-szigetbeli magyar társáé, például a Teleki Sándoré. Õ, Victor Hugo, részeg volt korának politikai eszméitõl s csak éppen ereje, impulziója s szótára volt nagyobb, mint egy romantikus, forradalmár kereskedõ-segédé. Õt az emberi és tömegi hasonlóságok ûzték, lelkesítették és forralták s nem volt egy hangja, mely ne lett volna a Montmartre békés szatócsáé is.

Verlaine-nél megfordult a század és a század embere. Verlaine már az ember volt, az ember, a differenciálódott, a gyalázatosan õszinte ember. Victor Hugónak testvére lehetett III. Napóleontól az utolsó krími tatárig bárki. Verlaine testvére már csak a differenciálódott, a nagyon elszánt, a magát veséjéig ismerõ és analizáló, új ember lehetett. Az, akit nem kap el a tömeg s aki a világot nem a népgyûlésekrõl, de a szörnyû, önmagát vizsgáló, mély, individuális lelki órákból ismeri. Ez nem meghódolás annak az iskolának, melynek nálunk talán Diner-Dénes József volna az atyamestere. Ám mégis Verlaine-en már érzik, hogy önbûnös lelke mindazok helyett sír, kiket elnyomorított egy hitvány, hazug és hóhér társadalom. Nem lehet azt számmal kifejezni, mennyivel több és emberibb a minden bûnünkben és erényünkben közös Verlaine, mint a minden bûnünkkel és erényünkkel olcsón és rendesen hivalkodó Victor Hugo.

Azért érdekes a Vielé-Griffin és Fernand Gregh harca, mert ez a Hugo és Verlaine harca. Annyival szebb ez a harc, mert ez a Fernand Gregh semmi egyebet sem tud csinálni, mint átírja, popularizálja a Verlaine verseit. S ezt éppen olyan büntetlenül teheti, mint például Magyarországon Kossuth Ferenc teszi a politikában Kossuth Lajos elveivel.

Azt mondja Fernand Gregh, hogy a poézisnak nem szabad a háborgó, haladó, nagyszerû életet negligálnia. Oh kis impotensek, de jó is nektek ez a mi korunk, ahol Magyarországon kívül minden országok társadalma megújulni akar. De a poéta se tegyen mást, mint amit Jaurès, Guesde, Bebel, Bokányi és Weltner akarnak? Akkor menjen el népgyûlési vagy szakszervezeti jegyzõnek. És akkor új Victor Hugo lehet mindenki, aki Marxot nem szidja s az általános titkos választói jog alapján faragja a verseit. Óh, csak egyébként már itt tartanónk Magyarországon, ahol a régi perzsa költõkénél is hátulsóbb dolgokat visszhangoz és hirdet a megtûrt poézis.

Költõk pedig azok, akik túljárnak politikán, helyzeten, divaton és zsargonon. Költõ az, aki nem disznótorokról hozza a világnézletét, de akiben benne szenved, sír, átkozódik, ujjong a kor. De úgy, hogy különbözzék mindenki mástól, Somogyi Aladártól, Lengyel Zoltántól éppen úgy, mint Lampérth Gézától és Sajó Sándortól.

Nehezen, fájón, de mégis egy reakcionárius írótól írunk ide végül valamit. Barrès dicsõíti egyik könyvében az ént, az egyént. Ez minden, ez a legtöbb: az egyéniség, a belsõ, delikát és szigorú egyéniség. Ezután rögtön a publikum erudíciója következik. Az igazi egyéniséget úgy, ahogy õ érzi és akarja, úgyse értik meg sehol. De legalább kevesebb legyen azoknak a száma, akik - egészen félreértik. Egy pompás kultúrában, nagy és válogató publikum elõtt még Szabolcska Mihály is lehetne nagy költõ. Frissonokat, különös vadságokat s nem tudom én mit fedeznénk föl ez idõ szerint együgyû verseiben. Kell-e, szabad-e ilyen dolgokról mesélni Magyar­országon, ahol a nyomtatott betût nagyobb ellenségnek tekintik, mint Perzsiában? Talán bûn, talán kár, de egy dolog bizonyos: Magyarországon adják legkönnyebben az írói türelmi bárcát. Festõkrõl még esik szó, sõt festõket még meg is rendszabályoznak. De már írni minden boldogtalannak szabad s az írók jó kilencven percentjének ködös és opálos fogalma sincs arról, ami a mai embert kormányozza. Lehet, hogy õk errõl nem tehetnek. Extra Hungariam non est vita, si est vita, non est ita. Meg kell háborodnia az embernek, ha megkísérti, hogy kultúrtársadalmak életét Magyarországéval hasonlítsa össze.

(Párizs, december hava).

Budapesti Napló 1906. december 18.

Ady Endre