81. KÁLVINISTÁK ÉS SZOCIALIZMUS

Genf pápájáról, a nagy reformátorról, francia gondolkozók sokat írnak mostanában. Kálvin János olyan aktuális nagysága a mának, hogy még tüntetnek is ellene. Servet Mihály szobrát egyenesen Kálvin híveinek bosszantására állítják föl Párizsban. Így válaszolnak a klerikálisok a La Barre-szobor emelõinek. A francia Kálvin-irodalom is több hízelgõ vagy maró ópusszal gazdagodott. Az Egyház és Állam leszámoló harca csak a kisebb oka talán ennek, Kálvint, a latin race Lutherjét, a szocializmus harsonájával lármázzák föl sûrûen a sírjából. Tudni akarják, hogy Genf pápája mutat-e valamerre csont-ujjával. Mert itt van az új forradalom, az új reformáció, az új világválság. Luther, Kálvin s a többiek csak megfoltozták a társadalmi ember viseltes lelkét. S ime most merõ-új lelket akar magának az ember. Csak Róma pápájának volna ehhez szava? Genf pápájának, az élõ pápa-múmiánál elevenebb halottnak mindegy?

Szomorúan érdekes, hogy ezt is Franciaországnak kell megkérdeznie. Pedig Kálvin francia híveinek száma a névlegesekkel együtt is csak maroknyi. Magyarországon ez százszor nagyobb s ezerszer égetõbb kérdés tízezer okból. Franciaország már jóformán el is döntötte ami a problémából az övé. A hivatalos református Egyháztól itt sem követelhette senki, hogy ne legyen - Egyház. De minden radikalizmusnak vezéreket adott a francia református társa­dalom. Guesde, a francia szocialisták vezére egy kálvinista pap fia. Szocialisták, radikálisok, szabadgondolkozók és szabadkõmívesek között kálvinista születésûek vezérkednek. S a hívõ kálvinisták is hangosan hirdetik, hogy a szocializmussal ki kell békülnie Kálvin egyházának. Azt a Kálvint kell követni, aki Seneca tanítványa volt, aki szabadságért s világosságért ostromolta Rómát. És nem azt a Kálvint, aki maga is pápának csapott föl s aki Servet Mihályt megégette.

Nemcsak Kálvin egyházának, de az emberiség ügyének is veszedelme volna, ha a protestantizmus elfeledné, hogy anyja: az Élet volt. Bölcsõje: szabadság és igazság. Csak rajongók remélik a dogmatikus vallások gyors múlását. Ha Kálvin hívei és a protestánsok elfordulnak anyjuktól, az Élettõl, fölfalja õket Róma. Mert az Életnek született egy igértebb és kedvesebb gyermeke. Franciaországban kálvinista teológusok is ilyennek látják a helyzetet. Vagy kibékül a protestantizmus újabb és hatalmasabb testvérével, a szocializmussal vagy elpusztul. És ezért fájdalmasan nehéz kérdése ez a haladás ügyének is. Mert Róma, sajnos, ebbe sem fog belepusztulni. Kõsziklánál is erõsebb alapra épült a klerikalizmus: az emberi butaság végtelenségére. Rómának dogmája a vak engedelmesség s Róma tud alkalmazkodni, ravaszkodni. Vesztes tehát csak a lelkiismereti szabadság indulójával indult protestantizmus lehet. Holott még a kérlelhetetlen ateista is inkább a protestantizmust választja, ha csak Róma és a protestantizmus [között] választhat. S a haladás ügyének sem közömbös a választás. Nem közömbös, hogy Kálvin utódai és hívei észreveszik-e, hogy a szocializmus törvényes utódja a protestantizmusnak. Békülnie szabad csak vele az öregebb testvérnek, háborúskodni nem.

És jól dolgozhatott Erdélyben a pápistás pietizmus, ha Erdély püspöke, Bartók püspök még a szociális tevékenységrõl is úgy beszél, mint egy gyermek, aki ördögöket lát a sötétben. Micsoda más szellemû volt Erdélyben a kálvinizmus még csak húsz évvel ezelõtt is. Szinte azt mondhatnók: a reform-protestantizmus egyetlen fészke volt Erdély az egész világon, ahol komolyan vették ezeket az igéket: világosság, szabadság, haladás. Még Szász Domokos sem mert volna olyan nyilatkozatot tenni, mint a Bartóké, mely illenék egy buta kalábriai olasz baráthoz, de nem Erdély elsõ püspökéhez. Erdélyéhez, melyet valaha a lelkiismereti szabadság klasszikus földjének címeztek. Ma talán már Pápa, Debrecen és Sárospatak is szabadabb szellemû, mint Kolozsvár. Azt hiszik Bartókék, hogy így lehet Mailáthtal bírkózni. Szörnyûségesen csalódnak: protestantizmus és reakció - élet és halál. Csak új áramlatokhoz szabad szegõdnie Kálvin egyházának, ez a lényege. A szabadság és a folytonos újítás. Franciaország példája is ezt üzeni haza.

Vigyázzon Kálvin magyar egyháza, hogy a szocializmussal szemben vett harci pózban nehogy éppen õ lakoljon azért a Kálvinért, aki Servet Mihályt megégette. Servet Mihály bízott a protestáns toleranciában. Ha Olaszországba szökik, a pápa teszi rá a kezét, ha Francia­országba, a vienne-iérsek. És szörnyûbb sors sehol se érhette volna, mint éppen Genfben érte. Nehogy azért a bûnért a magyar Kálvin egyháznak kelljen hasonlóan lakolnia. Róma számít ám arra, s ezt is Franciaországban figyelték meg éppen, hogy a szocializmustól megriadt protestánsok az õ kitátott, feneketlen, sötét torkába ugranak.

(Párizs, december 16.)

Budapesti Napló 1906. december 20.

Kálvinista magyar