|
(Párizsi levél)
Franciaországban
él egy derék ember: Piot nevû. Szenátor és francia, de magyar mágnás is lehetne
az eszével. Õ is csak annyit lát, mint egy mai
gróf Széchenyi. Sztrájkolnak az anyák. Talán a maguk titkos módján az apák is.
Ennyit látnak õk: Piot és Széchenyi. Hogy Baranyában és Alpes Maritimes-ben nem
szülnek elég gyermeket. Pedig a gyermek szükséges ugy-e? Többnyire gyermekbõl lesz
a felnõtt ember. Franciaországban õrült kivándorlás sincs. És mégis fogy, már
nemsokára fogy a lakosság. Magyarországon dupla a baj. Az egyke még csak világra jön sok könyörgésre. De ha nem vigyázunk
reá, elmegy Amerikába.
Tûzzünk
ki prémiumot talán? Piot szenátornak körülbelül ez az eszméje. Széchenyi, a
magyar Piot, sem mond okosabbat. Pedig Széchenyi tovább mehetne egy lépéssel. Õ
magyar mágnás. A magyar mágnások szerint Magyarországon a lótenyésztést a
verseny és a totalizatõr emelték magasra. Ha ez igaz s ha már egy magyar fõúr
fölcsap szociológusnak, miért nem mondja ki, ami a szívén fekszik? Hogy tegyünk
próbát a magyar anyáknál is a totalizatõrrel?
Mennyivel
okosabb ember Piot szenátornál és Széchenyi grófnál - Csányi képviselõ úr. Õ
baranyai õszinteséggel kimondta egyszerre azt, amire egy egész irodalom kellett
Franciaországban. Hát miért szüljön a baranyai asszony? Hogy bérest adjon a
Frigyes fõherceg uradalmának, vagy Sárit a budapesti aszfaltnak? És miért nincs
tizenkét gyermeke gróf Csekonicsnak? Miért szaporítson éppen a szegény ember?
Franciaországban
ma már éppen olyan becsületesen beszélnek errõl a kérdésrõl, mint a
közélelmezés ügyérõl. Gyermek kell? Adjatok hozzá vagyont és igazságosságot. Ha
ezt nem teszitek, akkor ne zaklassatok bennünket, nyomorultakat. Kérjétek
számon a meg nem született francia gyermeket a Lebaudyaktól, a Rothschildoktól,
az Uzes hercegektõl. Akiké a jómód, azok gondoskodjanak a nemzeti népesedésrõl.
Micsoda kegyetlenség ugratni a szegény embert, hogy szapora legyen. Tessék
megnõsülni a kalocsai érseknek és a váradi püspöknek. És tessék nekik húsz,
törvényes gyermekig meg nem állni: õk tehetik. S ha ez igaz Franciaországban,
nem ezerszer igazabb Magyarországon? Ott, ahol pár ezer emberé az ország,
hatalom és dicsõség?
Bretagne-ban
s másutt ezelõtt két évvel találtak szörnyen népes családokat. Piot szenátor
apostolkodása néhány könnyelmû újságírót lépre vitt. Írták is ezek a lelkes
cikkeket. Csak állami kedvezés kell s a paraszt úgy fog szaporodni, mint a
patkány. A parasztnak azonban általában több esze van, mint az úrnak. Az
újságírók például vallattak egy tizenöt gyermekes parasztot Normandiában. Pénzt
is adtak neki, tehát beszédes lett a paraszt:
-
Hiszen nem is rajtunk múlott, hogy csak tizenöt van.
-
Igazán? Pompás. Hogy hogy?
-
Késõn tudtuk meg, hogy lehet ez ellen tenni. Bár már a harmadiknál tudtuk
volna.
Egy
dunántúli kálvinista pap komolyan bizonyítgatta nemrégiben, hogy dunántúli
magyar a franciáktól tanulta meg az egykét.
Mert a Dunántúlon franciák jártak. Mi, akik ismerjük a magyar falut,
csodálkozunk. Hát Hajdúban, Szilágyban és Háromszékben? A tudományt mindenütt megtanulta a magyar paraszt. Megtanította reá
sokszázados kegyetlen sorsa. Egyébként pedig Bukov[in]ában, Moldvában még talán
ma is élnek olyan szokású parasztok, akik magukból az elsõ gyermek után
eunuchot csinálnak. Ezt csak nem tanulták a franciáktól. Szegény
Franciaországnak sok vádat kell elviselnie azért, mert a társadalmi evolúciót
minden csínjával-bínjával az õ finom nemes társadalmi szerkezetén lehetett s
lehet legjobban obszerválni.
Igazi,
föltétlen demokrácia és igazságosság: majd jönni fognak azok a gyermekek, akik
most nem akarnak jönni. Addig pedig tessék számonkérni azoktól a
nemszaporodást, akiké vagyon, rang, nyugalom, szépség és dicsõség. Piot
szenátor és Széchenyi gróf egyszerûen mulatságosak, mert õk jó emberek. A
fáraók sokkal emberibb emberek voltak. Rabszolgáiktól követelték a
szaporaságot, de el is tartották õket.
(Párizs,
december 17.)
Budapesti Napló
1906. december 21.
A. E.
|