84. HEINE HENRIK KESERÛ

Talán Belgiojoso hercegnõ bizarr szalonjából szökött ki éppen. Már egy óra óta bolyong szûk, szennyes, sötét utcákon Heine Henrik. Decemberi este, csömör, köd, vád, szomorúság s messzirõl egy bulvár lármája. Hát most itt mindjárt összerogyni egy fintor és egy jaj nélkül. Éjszakai leányok jönnének vagy hajnali munkások és sikoltva botlanának valamibe. „Jaj, jaj, egy ember, egy halott ember, menjünk, jelentsük a rendõrnek.” S vinné szapora taliga boldog testünket a hideg Morgue felé. Kicsi rejtelem, apró töprengés, de ismerõsök nem jönnének. Azután elássák a hullát: volt és nincs, akit Heine Henriknek hívtak. De, de. Keservesen elmosolyodik: megint komédiázáson csípte magát, íme. Brr, semmi kedve ehhez a póri, csúnya, parfümtelen inkognitó-halálhoz. Ez talán egy Bellinihez volna illõ, egy asszonyszívû, álomfaló, nyafogó, babonás muzsikushoz. Nem szebb volna egy bolondabb csoda? Most egyszerre megbénulna az agyunk. Csodálkozó gyermeki vidámsággal megtapogatnók öntagjainkat: élünk. De kik voltunk? Honnan jövünk? Megállítnók e ködös estében az elsõ idegent. „Embertárs, miféle város ez a város? Jók itt az emberek? Szegõdtess el engem valahová inasnak: alázatos vagyok, s a lábaim fürgék.” A nevem? Nevem nem volna. A hitem? Az volna a hitem, hogy az élet kötelesség, s az inasi pálya szép pálya. Álom? Küzdelem? Nem álmodnék, nem küzdenék, és sohse esnék kétségbe. Fütyörészve mennék el olykor a Villette-be bálozni és nõt keresni. Nagy, egészséges, fehér, buta munkásleányoknak hízelegnék. Szép és tiszta legyen a bõrük, a foguk, ragyogjon a szemük, forró legyen a szájuk. Verseket ne tudjanak, és ne kedveljék a tûnõdést. És egyszer írnék egy verset, egyetlent, pompásat. Valami ilyen volna:

„Legyetek áldottak, két szép kurtizán, Élet és Párizs. Óh, Élet, be jó teveled játszani, s óh Párizs, be jó rejtõzködni vidám vadonodban. Élet: szeretõje a konokoknak, s Párizs: hazája azoknak, akiknek nincs hazájuk és szerencséjük. Élet és Párizs, engedjetek engem vidáman meghalni.”

De most? Hazamenni, s didergõ lélekkel melegíteni másokat. Megint írni. Megint keresni valamit, amiben higgyünk. Törni, ütni szúrni magunkat egy kis pulyka-méregért, mert ha már egyszer él az ember, kell, hogy szeressen és haragudjon. De kit szeretek én? Kire haragszom én? Nem szeretek senkit. Nem haragszom senkire. Mit csinálnék, ha most a milói Vénusz libegne minden meghúsosodott gráciájával felém? És szólna: Monsieur Heine, megsajnáltam önt, itt vagyok, élek és ölelek. Nagyon gorombán válaszolnék: „Hagyjon engem békében, madame, menjen a fenébe, vissza a talapzatára.”

Nekem semmi sem kell, ami Heine Henrik urat nyugtalanítja. Mit csinálnék, ha szózatot hallanék Damaszkusz felõl, s lekiáltana hozzám az Úr: „Heine fiam, te nagyon szerencsétlen flótás vagy, segíteni akarok rajtad. Én Buddha, Mózes és Jézus istene vagyok együtt, szóval ilyen tehetõs isten. Ezennel parancsolom, hogy Heine Henrik világa nyomban realizálódjék.” Pfuj, az én világom? Sok vámpír, kimérák, nagy álomszörnyek, tréfás kísértetek. Köszönöm, uraim, ez bolond egy világ volna, s én nyomban menekülnék belõle. Hanem ha egy más személyiséget tudnál nekem adni. Errõl cseveghetnénk. Egy iparos-segéd Heine, egy sváb paraszt, egy urasági inas.

Mindenesetre pedig megtehetnéd, uram, hogy tíz percnél tovább higgyek valamiben. Ha te akarod, s ha csakugyan vagy valaki, akár a fülbegyónás szentségében. Vagy hitesd el velem, hogy tíz év múlva Németországban már kultúrembernek is lehetni fog élni. Hitesd el, hogy a világ az okosodás útján van. Hogy minden születendõ fiúgyermeknek ezután vasból lesz a gerince. Hogy az asszonyok megszépítik az életünket. Hogy verset írni szép mesterség. Hogy a hellén szépség igazi szépség volt, s a szépség, a pogányság még segítene valamit ezen a nyomorult világon. Szóval hitess el velem valami nagy ostobaságot, uram. Ha már akartad, hogy az alkoholt visszautasítsa az én gyönge gyomrom, adj valami tartós részegséget. Fõképpen szabadíts meg azoktól, akikkel most élek.

Sötét utcákról még sötétebbekre téved Heine Henrik, s észbe kap. Itt leszúrhatják ám a bolyongót, otthon türelmetlen lehet a nõ, a kedves és utálatos háziállat. Próbáljunk kiigazodni. De mitõl félünk? Olyan nagy dolog meghalni? Olyan nagy dolog élni? Hogy kacagott õ ma Bellinin, aki úgy fél a haláltól, mint a tyúk a folyóvíztõl. Miért fél a rongyos? Valaki hang­jegyeket ró, s azt hiszi, hogy rá szüksége van az életnek. Az életnek senkire sincs szüksége. S teljesen mindegy, ha kóbor kutya szaglász körül bennünket az árokban, vagy Belgiojoso hercegnõ hajol reánk sírva finom, szellemes, bolond, morbidezzás arcával. Ha tudniillik már halottak vagyunk. De talán akkor is, ha még élünk. Egy Heine Henrik, aki poéta és gondol­kozó, féljen a haláltól. No, csak csúnya ez az élet. Ám készüljünk meghalni. Hátha holnap már merjük megcselekedni, mit ma még nem merünk.

- Mit árulsz fiú?

Egy korcsma elõtt állott fázva egy gyerek megrakott öllel.

- Virágot és egy furcsa valamit, amit én csináltam.

- A virágot megveszem. De mutasd a furcsa valamit.

A furcsa valami egy pici koporsó volt, nagyon komoly és tréfás játékkoporsó. Ezt is megveszem, határozta el Heine Henrik. Ráíratom a Bellini nevét és elküldöm neki. Hogy meg fog ijedni, a szamár. Amilyen babonás, talán bele is betegszik. Ez pompás vicc lesz. A virágot pedig elviszem imádott nõmnek, akit bizonyosan a hideg lel már miattam. És földerülten nekivágott a bulvárnak Heine Henrik. Egy ossziáni óra: többet igazán nem lehet követelni egy olyan úrtól, akinek versírás az õ bolond mestersége.

Budapesti Napló 1906. december 30.

Ady Endre