86. HISTÓRIA ASSZONY PAJKOSSÁGA

Párizs, január 1.

Tessék elolvasni História asszonyságnak következõ pajkosságát, amint az írva vagyon. Urunk születése után 1902-t jegyzünk akkor, s választás elõtt áll Franciaország, Párizs õrjöng s mindenki érzi, hogy óriási esések és gyõzelmek lesznek egyúttal. A Dreyfus-ügy után a radikális papfaló rezsim nem fog megállni a teljes leszámolásig. Egy zsebkendõ-lobogtatás és Franciaországban kámpec a klerikális és nacionalista bandának. Szent fogadásra hát össze­gyûl­tek õk s megesküdtek, hogy megmentik Franciaországot. Minden éhes, minden elége­det­len, minden gazember s minden együgyû csõdült köréjük. Egy szent, viharos estén Lemaitre, Cassagnac, Coppée, Dausset, Drumont, Ribot, Rochefort, Grosjean és Castellane össze­csó­ko­lóz­tak. Fejük fölött pedig áldólag terjesztette ki karjait Gabriel Syveton, akinél népszerûbb haza­fi és piszkosabb gazember még alig élt a világon. Hát leomlottak a választó falak: napóleo­nis­­ták, nacionalisták, királypártiak, progresszisták, ultramontánok, keresztény­szocialisták, mérsékeltek és lázadók egy táborba kerültek.

Összekunyoráltak, összecsaltak, összeloptak egy elég tekintélyes választási kasszát. A szövetséget elnevezték Ligának s a Liga, e szent koalíció, elindult felizgatni az országot. Párizst nem nagyon kellett izgatni: e szeszélyes, hisztériás metropolis éppen ekkor adta ki utolsó nacionalista dühét. Az ország azonban (nem úgy, mint késõbb Magyarország s körülbelül csak ez az összes különbség, mint alább kiderül) hûvös és okos maradt. Mindegy: csóvákat dobált mindenütt a koalíció, izgatott, vesztegetett, ámított. S már a választás elõtt olyan nagy volt a remény, hogy a koalíció áldomást tartott. Csak Gabriel Syveton sejtette, hogy a remény túlzott. De õ dehogy is szólt volna: õ kezelte a választási pénzeket. S õ tudta, hogy egy okos hazafi sohase lehet vesztes: minden kormány fizeti a hitványokat, ha meg is veti õket. Már kiosztották a miniszteri tárcákat, s Holló Lajos, azaz mit is beszélünk, Coppée ordította: nyeregben vagyunk. Stréber egyetemi tanárok már leveleket írtak Gabriel Syvetonnak, mint a jövendõ kultuszminiszterének. A klerikális iskolák, kongregációk, szemináriumok boldogak voltak: nem lesz állami, laikus iskola. Sõt talán már arra is fölkérték Syvetont, hogy fogadja el a Szent Imre-templom építésének világi védõségét. Avagy mivel Szent Imre nem francia szent, valami más szentrõl nevezett templomét. Negyven-ötven szónyi parlamenti többségre számított a francia koalíció. Az ultramontánok, gazemberek, bárgyú patrióták, klerikálisok egyesült tábora. Egyre több jelölt kérte a Liga támogatását, s Jézus nevében megtértek Tisza István, azaz mit is beszélünk, az átkos radikalizmus legféktelenebb legényei.

Azonban Justitia asszonyság hirtelen gondolt valamit. Mégse járná, hogy Európa nyugatán, a híres Franciaországban történjen meg ilyesmi. Tehát Franciaországban elbukott a koalíció s ma az egész világ tudja, hogy Franciaország merre megy. Syveton, a piszkos gazember, azóta csúnya halált halt. A koalíció fölbomlott, s töredékekben haldoklik. Mindez most derül ki hiteles okmányok révén Franciaországban. Itt ugyan nem építenek kultuszminiszteri védnökséggel ebben az életben már soha templomot a klerikális boldogulásnak. Sõt a Sacré-Coeur templomokból pár év múlva már múzeumok, iskolák vagy munkás-menházak lesznek.

Ellenben - gondolta História asszonyság - ha már a terv kész, miért ne valósuljon meg az valahol? Valahol, Keleten, ahol még hallgatnak a Syvetonokra, a hazafiaskodó gazemberekre? És csakugyan pár év múlva Magyarországon gyõzött az a koalíció, amely Franciaországban csúfosan bukott. Ilyen pajkosságokat mível História asszony.

Budapesti Napló 1907. január 5.

A. E.