I.
Versailles vége
Franciaország
halálra ítélte Versailles-t, a Napkirály Versailles-át. Sírnak is az öreg
esztéták: ime, a szocialista-radikális vandálok. Már Versailles sem szent
nekik: elpusztítanak ezek minden szépet. De ugyanezek a vandálok új és új
múzeumokat állítanak. Pazar menházakat az íróknak, a mûvészeknek, a
színészeknek. Briand miniszter, mint fõ-vandál, Curie asszonyból egyetemi
professzort csinált, ugyanez a Briand avval foglalkozik, hogy a nagy Operát,
amely eddig a gazdagoké volt, a népnek adja. Nép-színházak, nép-operák, népies
mûvészeti kurzusok alakulnak. Hülye, lovas történelmi szobrok helyett
Rodin-féle Penseurök jelentkeznek Párizs utcáin. Egy új kultúra indult hódító
útra a régi kultúra ellen. Persze, hogy ennek az új kultúrának Versailles, a
régi kultúra e kastély-szimbóluma, útjában van. Népellenes, szomorú, hazug,
arisztokrata szépségeivel s emlékeivel. És ha egy gyermek-menhely lesz a
nagyszerû kastélyból? Akkor sem fog a világ összedûlni, ne féljenek az öreg
esztéták. Az új mûvészet, az az új szépség elindult, s már-már mindenütt ott
van. Aki nem látja, az vak, s aki Versailles-t azért akarja drága ezrekkel
fönntartani, hogy a királyi abszolutizmus, a szép feudális idõk boldogságára
emlékeztessen, azzal nem lehet beszélni.
II.
A Louis-aranyok
A
Louis-aranyok, vagy ha jobban tetszik Napóleonok, demokratizálódnak. Eddig az
volt a fölírásuk: Isten oltalmazza Franciaországot. Hát egy kicsit ostoba és klerikális
fölírás volt ez. Ha isten csakugyan törõdik Franciaországgal, szükségtelen õt
erre pénzdarabokon figyelmeztetni. Tessék elgondolni, hogy ezt a pénzt nagyon
sokszor kapja egy-egy vidám hölgy. Milyen arcot vághat ehhez az, akit a pénz
fölírása aposztrofál? Ezután az arany-pénz ezt hirdeti: Szabadság, egyenlõség,
testvériség. Ám a köztársaság ne felejtse el, hogy ez a fölírás kötelez. Az
egyenlõség azt is jelenti, hogy a Louis-aranyak eljussanak mindenkihez. Ez a
demokrata reform legyen szimbólum. Az aranyról lekaparták az isten nevét. Isten
helyett tehát ezután mindenkinek meg kell kapnia a mindennapos Ave-Mária és
Pater Noster helyett a maga - aranyát.
III.
A baccarat
Párizsban
bezárták a hírhedt, gyanús cercle-eket. Ahol a baccarat és társai fosztogattak.
Belgák voltak a mesterei e barlangoknak. De csak az én tudásom szerint is három
magyar volt a belgák között. Okvetlenül akadt több is. Mint ahogy az idegen
áldozatok közül is tömérdek a magyar. Alig van magyar, akit Párizsban meg nem
leltek a cercle-ek titkos emberei. Õk, a magyarok, pompás falatok voltak. Mert,
mert, mert… Van itt Párizsban egy kevés mûvészet. Van egy kevés könyv. Egy
kevés nagy ember. Van egy kevés tudomány. Egy kevés ipar, kereskedelem. Ez mind
eltanulni való. Ellenben a Párizsba ellátogató magyar már a második napon
unatkozik. Ezt tudja a banknak az a belgája, aki magyar. És tudja az a csinos
nõ is, aki a banktól percentet kap s aki az unatkozó magyart elõször magának,
ezután rögtön az egyik játékbarlangnak szerzi meg. Persze a magyarnak, aki
néhány napig van Párizsban s akit ilyen sors ér, Párizs egy Sodoma. Holott
Párizs ártatlan világváros. Tetszeni akar minden idegennek. Ha kell, egy kicsit
Teherán. Ha kell, egy kicsit Budapest.
IV.
A fattyú
Magyarországon
a színészegyesület hozta meg ezideig az egyetlen emberi paragrafust. Színésznõk
gyermeke, ha törvényes apja nincs is, az anyja nyugdíjához jusst formálhat.
Franciaországban e szellemben akarják megcsinálni az egész új házassági
törvényt. Minden állami nõi alkalmazottnak joga lesz gyermekeket szülni - férj
nélkül. Az állami tanítónõ, a telefonoskisasszony és a többi nem veszti el az
állását, ha nem is menekül egy gyermek-sikkasztó, tudós nõhöz. Sõt, a fattyú
éppen úgy kapja esetleg anyja után a gyermek-istápoló pénzeket, mintha neki is
lett volna hiteles apja. A fattyú nem lesz már sokáig fattyú. Sõt becézett
csemetéje lesz minden civilizált társadalomnak. Nem lesz törvényes és
törvénytelen gyermek. Csak gyermek lesz. Hogy ebbõl a szent házasságnak lesz
talán kára? Ez akkor volna csak baj, ha a társadalom házasságokból állna. De
fatálisan a társadalom emberekbõl áll, akik gyermekekbõl lesznek. A
társadalomnak muszáj választani: házasság vagy gyermek. A társadalomnak van
önzése és esze: a gyermeket választja.
(Párizs,
január 8. )
Budapesti Napló
1907. január 13.
A. E.
|