|
Tisztelt
szerkesztõ úr, ide menekülök ezúttal e rovatba magam is. Mert olyasmi ezúttal a
panaszom, amit minden külföldön élõ magyar ember megtehetne. Hagyján, hogy az
öreg Tolsztoj is gyalázza a magyarokat, mert így jó társaságban vagyunk. Az
öreg, grófi muzsik Shakespeare-t is a sárig lerántotta. De egy idõ óta dacos
szégyenkezéssel kell bevallani mindenütt, hogy magyarok vagyunk. Az idegenek
egyik kezükkel a mellényzsebükhöz, az aranyórához, a másikkal az erszényükhöz
kapnak óvólag. A külföldi lapok minden habozás nélkül mágnások, kalandorok és
koldusok népeként idéznek bennünket. Egy francia revüben olvasom szóról-szóra:
„a legkorruptabb kormányzatú ország.” Ez mink vagyunk, könyörgöm alásan. S úgy
írnak, beszélnek rólunk, mint Európa szégyenérõl. Hiszen ez még pár évvel
ezelõtt sem volt így. Nem tartottak bennünket elsõ osztályú országnak, de
gaznak sem. És íme tegnap mit kérdez tõlem egy Párizsban élõ mûvelt német úr.
-
Mondja csak, kérem, eredeti magyar intézmény az a koalíció vagy Olaszországból
mintázták? Érdekes ország ez az önöké, éppen Európa közepében. Hát milyen is az
a magyar maffia?
Esküszöm,
szóról-szóra ez volt a kérdés. És ez a német még nem is haragszik reánk. Ez egy
mulatságos, megbocsájtó természetû, bölcs úri ember. De istenemre általános a
hit a külföldön, hogy koalíció alatt valami titkos bûnszövetkezetet kell
érteni. S így kerül külföldön még az olyan magyar ember is, aki utálja a
koalíciót, abba a kényszerû helyzetbe, hogy ugyanezt a koalíciót megvédje.
Pirulni azonban pirulunk tovább. Meddig tart ez így?
Párizs,
február hava
Budapesti Napló
1907. február 7.
A.
|