|
(Párizsi levél)
A
már majdnem agg és jobb sorsa érdemes Lemaitre nagy harcot kezdett.
Jean-Jacques Rousseau-t, a néhai genfi polgárt akarja agyonütni.
Kultúrtársadalmakban nem szokatlan az ilyen mesterkedés. Rousseau-t a nagy
forradalom atyamesterének tartják sokan. S akiknek a nagy forradalom s a földi
életnek mai sora fáj, azoknak útjában van Rousseau. Õt tartják a nagy
társadalmi lavina megindítójának. Ezt a bölcset, ezt a különös életû
vagabundust, ezt a nagy írót, ezt a bolondot. Ezt az esendõ, megdöbbentõen õszinte,
botor, gyarló és mégis isteni apostolt. Voltaképpen az ilyesmirõl nem szokás
párizsi levelet írni. Nem szokás és még egy-két évvel ezelõtt egyenesen
nevetséges lett volna. Jules Lemaitre elõadásokat tart Rousseau-ról. Jules
Lemaitre nem szereti s befeketíti a nem bombával dolgozó anarchisták nagyapját.
Jules Lemaitre üti Rousseau-t, hogy Clemenceau-nak és Briand-nak fájjon. Hát
érdekli ez Jászberényt, amelynek törvényszék kell? Avagy Budapestet, ahol nincs
szén? Kolozsvárt, ahol az apáthyak is kölyök-pendelyben járatják az eszüket?
De
Magyarország kultúr-lelkiismeretét sikerrel ébresztgetik egy idõ óta. Tehát
Magyarországon is sokaknak esemény már egy ilyen párbaj. Ahol egy halottal
harcol valaki, aki él, de halott ideáknak, dög világnézletnek, csúnya
reakciónak a lovagja. Nem Magyarországon sajnos, de olyan társadalmakban, ahol
gondolatok bírkóznak a fórumon, divatba jön valami. Divatba jön lejáratni,
leszólni az újító eszmék egykori hõseit. Olyan mélyen kaparnak, kotornak -
titokban, hogy még Rousseau-ra is sor került. Mint ahogy majd ha elmélyedtebb
lesz egy kicsit nálunk is az intellektuális élet s álcázatlanabb a reakció, sor
fog kerülni Kossuthra, Lajosra természetesen, Eötvösre s mindazokra, akik
Európát be akarták vezetni a magyar glóbus sötét zugolyaiba. Lesznek ezek is
még darabontok, ha a nacionalista sötétség nálunk is megtermi a Lemaitre-féle
író-tudósokat.
No
hát, ezért esemény Jules Lemaitre heves harca. Mert mihamar látni fogunk
ilyesmit Magyarországon is.
Jean-Jacques
Rousseau tanainak nincs s nem lehet híve ma már. Éppen más irányban indult útra
a modern emberiség, mint Rousseau tanácsolta. És mégis nekünk, az emberiségben
és kultúrában hívõknek, a mi szentünk Rousseau. Mert példát adott a
gondolkozásra a maga néhai életével. S mert látjuk, hogy mikor a reakció
Rousseau-t bántja, mindannyiunkat bánt, kik a társadalmi megújulás víg vagy
szomorú harcosai vagyunk.
Lemaitre
az embert pellengérezi ki kegyetlenül Rousseau-ban. Fõképpen ezzel a ravasz
fogással számoljunk le végérvényesen. Bánjuk is mi, ha a saját félisteneink se
félistenek. Annál jobb, hadd érezzük, hogy emberek vagyunk mindnyájan. Hibás,
bûnös emberek, akik csak éltek; élnek s élni fognak. De a régi dal mégis igaz:
mit hirdettek ezek a gyarlók? Ez a fontos, ez kell s ezt nem lehet
befeketíteni. Még ha tévedtek sem, ha zseniálisan tévedtek. Jézus sem volt
makulátlan életû, pedig õt istennek mondják. Koncedáljuk, hogy az újítók
mind-mind vétkes, gyarló emberek. De az újítás, kedves Lemaitre mester, mégis
csak a legszentebb, amit csak ember véghezvihet.
Párizs,
február 6.
Budapesti Napló
1907. február 10.
A. E.
|