101. IBSEN ÉS SETTIMIO

Akkor Nápoly környékén csatangolt és olvadni kezdett a lelke. Lelke, a jégkristályokból hegycsúcsra fagyasztott, dacos, norvég kunyhó. Addig-addig ölelgette az olasz Nap, hogy olvadni kezdett.

- Sebaj, motyogta magában, de szorongott, mint egy képzelõdõ gyermek. Minden hisztérikusnak és zseninek van ilyen érzése, ha új eszméket fogad be. Avagy ha új helyeket tapos a lába, mely csak álom-sétákhoz szokott. Ha az Élet hirtelen hátbaüti vagy váratlanul megcirógatja. Ha megóvatolják egy váltónkat vagy a chef d’oeuvre-ünkért egy fityinget sem akar adni a kiadó.

- Sebaj, motyogta magában Ibsen, úgy sem maradok már sokáig Olaszországban. Még megárt a Nap, a kékség, a lágyság s volt-nincs, hiába keresem a lelkem. Vihar-dalra akarok majd egy hatalmas órában gyújtani s elömlik a számon egy édes-buta barcarola. Sebaj, megyünk vissza, fel, Északra, mivel itt Délen úgyis elfogyott a pénz. Nincs, nincs, nem akarnak többet küldeni, de bizonyosan nem azért, mert féltenek.

Gondolja a storthing: mire használja a norvég paraszt a kitanult költõt? Tizenöt falu népe kér éppen mintákat az új halhálókból.

- Az új halhálók kellenek csakugyan: Északon tudják becsülni az embert. Itt, Délen, perverz, görög erkölcsök élnek arról, hogy tenyészteni kell a mûvészt. Pedig Euripidesznél többet ért volna egy egészséges görög paraszttal több. Tasso pedig ha véletlenül explorátornak születik, ma Olaszország talán Angliánál tehetõsebb.

- Nálam csakugyan értékesebb jószág egy norvég halász s haza fogok menni. Hazugságos élet az, mely társadalmilag támogattatja magát, mikor a társadalomnak csak penészgombákat termel.

- Szerencsére átkozottul pompás ösztöne van minden társadalomnak: érzi, kikre van szüksége. Kedves, szegény, egészséges norvég faluk, ne búsuljatok: meg fogjátok kapni a halhálókat. Kedves társadalom, ne nyugtalankodj, nem igen hallgatnak mireánk, penészgomba kertészekre.

Most pedig nézzük meg, mit csinál a derék Settimio mester. Nápolyból hozatta Ibsen háziura Settimiót, ki is villát épített a kertben. Egy segédje volt Settimiónak s tíz fél-pucér nap­számosa. Alkonyatonkint olyan dalolást csaptak, hogy a száraz, színes párázatok táncba fogtak a Vezúv fölött. Este hozták nekik a polentát s még harsányabban daloltak a villaépítõk. Tíz órakor este Ibsen még a kert körül kóborolt. Az õs Róma rejtett csodáit fõzte fejében s hallotta Settimió parancsoló hangját:

- Most pedig már elég volt, a Marseillaise-t és aludni fogunk.

Settimio éles tenorral intonált s bumm, zengett a Marseillaise. Bumm, és gyorsan épült a villa a kert közepében. Ostoba, zavaros, de csinos kis épület: egy kicsit Diána-templom, egy kicsit schwarzwaldi vadászház. Ibsent, a már félig maga-vesztettet és ellágyultat, vonzotta Settimio. Ez a vidám, latin nonchalance-nak pompás embere, vélte. Ez a Settimio építi a villát s nem okoz neki fájdalmat az építés. Óh, boldog Dél, hol építeni lehet fájdalom nélkül.

Mikor megismerkedtek, Settimio morózus arcot csinált. Mit akarhat ez a bolond angol[!] s nótás valóját csak késõbb bontotta ki Ibsen elõtt. Mit akarhat, s késõbb õ mondta el ebhûségesen, hogy mit akar. Settimio azt akarta, hogy házat építsen majd egyszer, végre önmagának.

Olvadó lelkével hallgatta, hallgatta az embert Ibsen. Hallgatta örök-új életvidámságát s kõkor­szakbeli szocializmusát. Nem volt ebben az emberben semmi lázadás. Megadott volt, mint egy magyar napszámos, mint egy auvergne-i zsákos, de énekelte a Marseillaise-t. Rajta volt, mint kiütés, az arcán, a testén, minden új lelki nyavalya. De a lelke az a régi volt, görög-római lélek, mely a zsidó-keresztyén világáramlatot is a maga képére alakította. Settimio akárcsak Julius Caesar korában élt volna: a hercegeket gyûlölte s új hercegeket óhajtott. Házat magának, zabálnivalót sokat és gyermekeket.

Ibsen látta, hogy Settimio felesége a segéddel szerelmeskedik. Gyûlölik a napszámosai, holott õ jó hozzájuk s velük énekli a Marseillaise-t.

- Settimio mester, szép az élet és érdemes építeni?

Bolond, szerette volna ilyenkor mondani Settimio, de megemberelte magát. S kérdezte tovább Settimio mestertõl Ibsen:

- Settimio mester, jobban lesz minden, ha gyõz a szocializmus? Nem csalja meg az embert a felesége s nem kell villát építeni - másnak?

Fejét csóválta Settimio, de keményen nem válaszolt a kérdésekre, mert akkor már szerette Ibsent. Érezte, hogy Valaki kivételesen és magasból szállott le hozzá. De mit akar e mord, különös északi ember tõle?

S a Nap egyre hevesebben sütött, július közeledett. Már tetõ alá került a villa, s a bokrétaünnepre Ibsent is meghívták.

- Jó éjszakát, Settimio, jó éjszakát és sok szerencsét.

Heves, izgató nyári alkonyatkor köszönt így Ibsen és elutazott a bokrétaünnep elõl. Vissza, vissza Északra, míg el nem olvad a fagyos, büszke jégkunyhó.

Budapesti Napló 1907. február 13.

Lellei András