102. ÖREG ÉS IFJÚ ÍRÓK

(Párizsi levél)

A Goncourt-Akadémiával Franciaország irodalmi fiatalságát akarta boldogítani az egyik Goncourt. Nagy irodalmakban különösen és sokszorosan árva a kezdõ író, ha szegény és büszke. Ha temperamentumából hiányzik egy unciányi kalandorság, ha egyéniségére túlságosan féltékeny, elbukik. Kereng az irányok között, elébe mered a régi, hatalmas, hiteles Akadémia zord vára, s a közönséggel hasztalanul próbál találkozni. A Goncourt-ok, különösen az alapító Goncourt, jól ismerték, és mindnyájan ismerjük az ifjú író kálváriáját. Goncourt azt hitte, hogy ebbe az örökös tipikus sors-tragédiába engesztelõleg lehet beavatkozni. Ezért csinálta a Goncourt-Akadémiát és alapította a Goncourt-díjat.

A Goncourt-díjat a Goncourt-Akadémia most negyedik esetben ítélte oda. Tehát éppen négy irodalmi botránnyal sikerült gazdagítania Párizs botránykrónikáját. A Goncourt-Akadémiát pár év alatt jobban meggyûlölték a fiatalok, mint gyûlölik a régi Akadémiát. Még ma sem ült el Párizsban a lárma a Goncourt-tagok negyedik arbitriuma után. Olyan emberi és olyan szomorú komédia ez, hogy minden kultúrának és irodalomnak okulnia kell belõle.

Tíz tagja van a Goncourt-Akadémiának, akik maguk is irodalmi tigriskölykök voltak még tegnap, ma már azonban arbiterek, ismert nevek, keresett és nagyon befogott írók, majdnem olyanok, sõt talán olyanabbak, mint a nagy Akadémia halhatatlanjai. Meghiggadtak, meg­okosodtak, sõt talán el is hájasodtak egy kicsit. Ezek bizony már nem tudnak véres elevenséggel emlékezni ifjúkori küzdelmeikre. Keveset, sõt alig olvasnak, mert nagyon sokat kell írniok. Oh, ez már nagyon régi nóta: a görög lantosok sem voltak jobbak. A sikerig forradalmár az ember, s a siker után szomorú, féltudatos rettegéssel védekezik a forradalom ellen. Mert minden forradalom új embereket akar a régiek helyébe. S Krisztus-lelkûeknek kellene lennünk, hogy könnyen engedjük át másoknak könnyel és vérrel szerzett pozíciónkat. Miért legyenek éppen a Goncourt-Akadémia tagjai Krisztus-lelkûek? Akik leglázadóbban kezdik az életet, azokból lesznek a régi formák legeltökéltebb õrei. Moliere óta például Molière házába azok vették be legkényelmesebben magukat, akik a dolgukat tüzes ostrommal, szertelen újításokkal kezdték.

Zokognak, harsányan jajgatva panaszkodnak a fiatalok a Goncourt-Akadémia ellen. Egy díjat egy teljesen színtelen senkinek adtak volna oda a Goncourt-ok, egy másik díjat udvariasságból, avagy rokoni ellágyulásból, tavaly egy negyvenéves fiatal kapta a fiatalok díját. No és az idén betelt a mérték, mondják. Most már nyilvánvaló, hogy a Goncourt-Akadémia tagjai csak olyanokat tesznek híresekké a koszorúval s az elég csinos ötezer franknyi összeggel, akik nem teszik az õ számukra veszedelmessé a - versenyt.

A Goncourt-díj legfrissebb koszorúzott regényérõl érdemes írni. Címe: Dingley, a hírneves író s két szerzõje is van: a Tharaud testvérek. Az idõsebb Tharaud a francia nyelv tanítója volt a budapesti egyetemen. Magyarországban élt, utazgatott éppen abban az életkorában, mely ifjú írók sorsára legelhatározóbb. Föltétlenül becses intellektus, különben nem lehetett volna belõle az akadémikus Barres titkára. Barrès pedig valósággal fanatikusa az értelmi diffe­renciált­ságnak s budapesti lektorsága után az idõsebb és hogy úgy mondjuk: íróbb Tharaud Barrès mellett élt. Ezt is szemükre hányják most a Tharaud-oknak, mert Barrès mint politikus, tudományos hévvel konzervatív és arisztokratáskodó.

Alig száznyolcvan oldalas a Tharaud testvérek regénye. Ez nem volna baj, ha regény volna, ha mûvészi produktum volna. De a Tharaud testvérek túlságosan is boncoló értelmû íróknak látszanak. Típusokat látni és megérezni aligha képesek. Õk karikatúrát csinálnak, mert sokat utaztak, sokat olvastak, sokat gondolkoztak, de keveset éreztek. Pláne egy nagy igazság­talan­ságon épült az õ irodalmi röpirat-féle regényük. Kiplinget csúfolják ki benne, a nagy angol írót, aki a búr háború idején olyan hangos demonstrációval csapott föl az angol imperializmus poétájának. De mintha a Tharaud-ok nem tudnák azt, hogy Kipling nem csupán imperialista, gõgös, önzõ, kegyetlen brit patrióta. De fölséges, sok érzésû új és hatalmas költõ.

A Tharaud-kból aligha lesznek a Flaubert-ek, Balzacok és Zolák utódai. De véletlenül megkoszorúzott könyvükben van annyi értelem és ízlés, hogy íróinak veszett hírét ne költse. Nem is ez a fontos az ügyben, hanem a francia irodalmi fiatalság nagy sértõdöttsége. És az a tanulság, hogy az Akadémia még akkor is Akadémia, ha az Akadémia ellen csinálják. Talán maga Goncourt se hitte, hogy az õ Akadémiája megváltoztatja a világot. S hogy az õ Akadémiájának tízei mindig éppen azt fogják megkoszorúzni, akirõl a jövendõ irodalom­történetének fejezetet kell írnia.

Akárhol s akármennyi Goncourt-Akadémia támad, nem fog változni és enyhülni az ifjú és az öreg írók antagonizmusa. Õk két világ lesznek mindig, kik összecsapnak s ha nem ezt teszik, - becsapják egymást. A fiatalság s az öregség, a törekvés és az elért eredmény mindig örök ellenségek lesznek. S a fiatal író sorsa minden országban, minden kultúrában, minden irodalomban a régi marad. Vagy van ereje és missziója: akkor keresztül kell vágnia magát a poklokon is. Vagy nincs s akkor csak megsirathatjuk a szegény sziszifuszi sziklagörgetõket.

Párizs, január hava

VU 1907. február 17.

Diósadi