|
(Párizsi levél)
1.
Csakugyan jókedv ez Mardi-Gras napján, avagy kollektív csalás? Miért szomorodik
el az ember, valahányszor Párizst hancúrozni látja? Július 14, Mardi Gras,
Mi-Carême, egyik könnyesebb vigasság, mint a másik. Hull, hull a konfetti,
biztatja magát a kacaj, ripakodik a nóta. S azután összefutnak a lelkekben a
felhõk s paskol a hideg esõ, a bulvár-sározó, mely ritkán marad el
Mardi-Gras-ról.
2.
Nézi az ember a St. Michel diáknépét például. Hát minek örülnek ezek? Hogy még
fiatalok s száz sou-val a zsebükben krõzusok? De hiszen éppen azért járnak a Sorbonne-ba,
hogy elfogyjon a fiatalságuk. S a diáknyomor Musset idejében sem volt rózsás
boldogság. Sohase szomorúbb a szegénység, mint az ifjúság idejében.
3.
Vagy a szegény, rossz leányok öröme õszinte? Vagy a beheccelt, unatkozó
idegeneké? Kavarognak a bulvárokon a népek. Õrülten szeretné járni a bolondját
a sok testi és lelki ínséges. Veri õket az esõ s veri õket napi életük sok, bús
tudata. De mulatni kell: ez beteg vágy, ez kötelesség, ez hagyomány. És
mulatunk mind könnyünk csordultáig. Hogy szánjon meg bennünket, hó, ha van
valaki, aki a bibliai mennyekben lakik.
4.
Ostobaság az a legenda, hogy Párizs tud mulatni. De seholse nagyobb a vágy egy
kis boldogságra, mint Párizsban. A korlátolt, a pénzes, a langyosvérû persze
szeretné, ha úgy volna. Ha Párizs népe kifizettetné magát az év három-négy
bolond napjával. Valóban minden jó keresztény olvadhatna az örömtõl, ha a
rongyos nép mulat. De a rongyos nép nem mulat. S azok sem mulatnak, akik csak
azért nem vagyunk rongyosak, mert a szabónkat be tudtuk csapni.
5.
Párizs örömében sincs semmi a pogány örömbõl. Mind-mind átokkal vagyunk, akik
ma élünk. Mind-mind örököltünk valamit, ami megfojtja az örömet. Az apáinktól s
a keresztény századoktól. Szegénységet vagy tuberkulózist, alkoholista
szenvedélyt, vérbajt, neuraszténiát, nyavalyásságot. Valamit, ami olyanná teszi
a kacagásunkat, mintha egy Danténak örülnõnk, ki megvizitel bennünket a
pokolban. Tüzet rakott alánk a múlt s égünk, jajgatunk a jelen üstjében. Az
öröm pimasz önámítás a mai társadalom emberének. Nincs, nincs, nincs.
6.
Brr hogy ázott Párizs húshagyó kedd ünnepén. Milyen illõ volt a hideg esõ és a
sár a hideg és a sáros lelkek nagy iparkodásához. Mint látja, aki nem vak,
évrõl-évre a keresztény világ megérdemelt, gyászos kopását. Mint kopik dogma,
hagyomány, házasság, szemérem, bõjt, minden. Rettenetes, félelmetes az
emberiség boldogságvágya. Rettenetes és félelmetes az emberiség
boldogtalansága. Egy ilyen Mardi-Gras ünnep alapjában veszedelmesebb a vörös
májusnál is. Forradalmibb ösztönök dolgoznak itt tudatlanul, vakon, mint
bárhol.
7.
Egy napja van Párizsnak, mely nem banális. Párizsnak és az egész világnak.
Május elsõ napja, amikor nincs konfetti. Amikor a Mardi-Gras szervezetlen
kedélyforradalma helyett a szervezett vágy ünnepel. És május elsején úgy
reszket az emberi társadalom, hogy még a halottak is forognak hamvaikban.
Többek között a szigorú Pál apostol is. És mindazok, akik a kereszténység
nevében az emberi társadalom boldogtalanságát okozták.
8.
Elmúlt Mardi-Gras, s pár hét múlva jön Mi-Carême. Sok dráma, sok szénhiány, sok
házasságtörés, sok váltó-óvatolás, sok miegymás lesz csak addig is. De akkor
megint kimegyünk a nagy bulvárra. Megint konfettit vásárolunk s ordítunk. S
megint még szomorúabbak leszünk. És még jobban vágyunk az öröm után, melyet
elérni nem tudunk. Ez a szomorúság fogja a jövõ embere számára kiostromolni az
örömet, az igazit. Nem lesz mindig úgy, mint ma. Lesz egy húshagyó kedd, mely
hullahagyó kedd lesz. Úgy otthagyjuk a múltat, kétezer évet Krisztus után, mint
Szent Pál az oláhokat. Azaz, mint Szent Pál valamikor az emberiségnek azon
hagyományait, melyek szerint mégis csak lehetett olykor vidámkodni a
siralomvölgy lakóinak.
(Párizs,
február 13.)
Budapesti Napló
1907. február 20.
A. E.
|