108. VÁLASZ TÓTH BÉLÁNAK

A Pesti Hírlap Tóth Bélájának teljék hát végre kedve: válaszolok neki. Hónapok óta piszkálja már Ady Endrét, az adyendréskedést, az adyendreséget. Tóth-Bélásan, beteg hörcsög módjára, egy bolondnak az õ csökönyösségével. Ady Endre, szegény, a maga személyéért, bizonyisten ma se ütne vissza. Ady Endrének, jómagamnak, van két, nagy magyar igazságom. Egy kicsit az Otthonra emlékeztet, melyet Tóth Béla hencegve utál, de jó. Akit Rákosi Jenõ föl nem fedezett, de akit Tóth Béla már megmart, annak a jégesõ sem árthat. Ez az egyik. A másik így szólna valahogyan: sokat kell azért a dicsõségért szenvedni, hogy az ember magyar. Az egyik ugy-e elég budapesti, a másik elég bús-szittya igazság? Szememre vágnám a kalapom, rátenném ezt a két bokrétát s hallgatnék. Hallgatnék búsan, ha ez a cégéres Tóth Béla Ady Endre kicsi személyében nem egy egész szent jövendõt akarna bántani. De ez a szándéka, s bár pandur-hajlamaim nincsenek, látom Sobri Jóskáék föltámadását a papíros-mezõn és válaszolok.

Hiszem és vallom, hogy a forradalmi megújulás kikerülhetetlen Magyarországon. Itt van már a csodálatos, áldott vihar az õ hírnökeivel, szent sirályaival. Társadalomban, politikában még csak a nyugtalanság sikoltoz. De irodalomban, mûvészetben, tudományban már itt van a villámtüzes bizonyosság. S a múlt kitartottjai milyen ostobák. Új fejezettel akarják gazdagítani az öreg, görög-római mítoszt. Jön Jupiter tonans s õk vitézül kifeszítik az esernyõt. És milyen nagyszerûek, szentek, rongyosak és mégis gazdagok Magyarországon az új szándékú, az új lelkû emberek. Egy-egy Krisztus mindegyik az õ szomorú lelkességében. Holott nekik kezük ügyében még az a bizonyos kevés hal és kenyér sincs csodatételre. Ezeknek majdnem a semmibõl kell megcsinálniok a magyar Európát. Tudom, hogy nem gyáva emberek, de megértem, ha olykor remegve bújnak össze. Ha alkonyati órákban a magyar sivatagon a kulturátlanság vadállatjainak rémes bömbölését hallják. De ha könnyet sajtol szemükbõl a remegés, még akkor is hisznek a magyar lélekben. A krizantém tájékáról szárnyalt föl s talált valamikor Európára ez a lélek. Ennek van még mutatni és mondani valója Európa és a világ számára. Ennek a krizantémnak rejtett, nagy értelme s gazdagsága adatott, hogy annak a Maeterlincknak a nyelvén beszéljek, akit Tóth Béla szintén nem ért és nem szeret.

Az új magyar lélek a leendõ, az új Magyarország virága lesz. De a deret már hullatnák rá a csúnya, buta október-lelkek. Akadémiáról, Kisfaludy-társaságokról ne beszéljünk. Ez az ocsú még Magyarországon sem maradhatott a szellemi kooperáció rostájában. Ezek, sajnos, már végleg semmik és végleg nevetségesek. Áll azonban veszedelmesen minden újulások elébe a kis rablócsapatokon kívül két nagy landsknecht-had. Persze hogy az egyik a Rákosi Jenõéké. Ez a magyar erekbe ömlött sváb veszedelem. Ezek a Szent Imre-kultusz s a nemzeti köldökszemlélés lobogójával jöttek. S ugyanõk azok, ahogy már írtam, akik hûséges uradalmi ispánokként marasztalják a Középkort. Egy kicsit jezsuiták, de bizony mondom, hogy nem fatális ellenségek. Sokat ártottak, kiheverjük vagy megrendülve földeljük el minden hitét a magyar lelki reneszánsznak. Irodalomban s mûvészetben, hogy másról itt ne essék szó, a programos és pogromos butítás a taktikájuk. Lehetetlen, hogy a Csokonaiak, Petõfiek, Vajda Jánosok népe lépre menjen.

A másik hadtest lóhús-puhító, nyilas sereg s veszedelemnek komolyabb. Nem a Tóth Béláé, de ahol Tóth Bélát használják és megtûrik. Az Eötvös Károly impozáns alakjában csimpasz­kodók, akik betûvel suhangolják - a betût. Ez már Ázsia, egészen Ázsia, a tatár Ázsia. Tóth Béláék egy új urambátyám-féle generációért dolgoznak. Betyárosabbért, betûiszonyosabbért, vadabbért, mint a régi volt. Sír a lelkünk, ha bolond nagy vitézségüket látjuk. Íme a Pesti Hírlap Wilde-aforizmákat közöl például. Laptölteléknek, valószínûleg németbõl rontva, hiszen ez a lap világéletében irtózott az irodalomtól. Tóth Béla, a lexikon Bölcs Náthánja, a sohse olvasó, íme megismeri Wilde-ot s megriad. Két ferdített aforizmát kiszed s szegény Wilde Oszkár kétszer halott. S Tóth Béla publikumának olvasnia kell, hogy a Salome írója svihák volt. Ellenben nagyon-nagy író a Szájról-szájra írója. Rettenetes, de még nem minden. Ugyanekkor Baudelaire, Verlaine és Maeterlinck is kikapnak. Nekik az a szerencséjük, hogy Ady Endrén ütni kell. Tehát Tóth Béla annyit koncedál, hogy Baudelaire, Verlaine, Maeterlinck is világcsalók, de értelmesebbek, mint Ady Endre. És ez a kiválogatás: Baudelaire, Verlaine és Maeterlinck. Oh mennyire rávall ez a Tóth Béla tudására és zsenijére. Ezt akarja jelenteni: látjátok, ez az Ady Endre valami olyan kíván lenni, mint Baudelaire, Verlaine és Maeterlinck. Hát én mondom nektek, hogy ezek az urak sem érnek semmit. Nem szólva arról, hogy Ady: egy verses meglepetéseket hajszoló majom. És no csak ilyesmit kell hallani a Tóth Béla publikumának. Micsoda szatiszfakció ez nekik. „Látjátok, mondják egymás között, milyen jó, hogy nem szoktunk olvasni. Az egész világirodalom hülyeség, Tóth Béla mondja.” Úgy van: a halottakról fölösleges is beszélni. De Maeterlinck, Dehmel, d’Annunzio, Shaw, Andrejev Leonyid, Gorkij s még vagy ötvenen mind hülyék. Minden irodalom az, - biztatja az õ népét Tóth Béla. Mintha nagy részének fölöttébb kellene ez a biztatás.

Lelkemre, bús életemre, mindenre esküszöm: könnyes a szemem. Szégyenlem, de sírnom kell ilyen nagy vaddisznóság láttán. És szívemben érzem mindazokat a megbántott nagy szíveket, akikhez én, a kicsiny, méltatlan vagyok. A magyar publikum elé csúfosan cipelteket és megbélyegzetteket. És ez a Tóth Béla afféle számadó lenne a sovány, magyar kultúra juh-legelõjén. És Magyarországon még ma is szabad csuhaj-csuhajt kiáltva, patkós csizmákkal megrugdosni a legszenvedõbb, legnemesebb, legemberibb, legkönnyesebb, legdelikátabb múzsákat. Bayard-ja nálunk százszámra akad egy primadonnának, egy képviselõnek. A megbántott géniuszokért senki sem ránt kardot vitézlõ hazánkban.

Megkérdem én hát s vállalom vaskeményen a kegyetlenség vádját is: ugy-e Tóth Béla úr, Edgar Allan Poe cretin volt és Csárdás Tóth Kálmán Kohinoorja a világirodalomnak? Evvel a, beismerem, majdnem gyilkos ütésû kérdéssel tartozom a Wilde Oszkár méltatlanul gyalázott, szomorú árnyának. Tartozom magyar kultúr-lelkiismeretemnek, mely méltán nyugtalan és vádaskodó. Mit mondunk a Nyugat Szent-Lélek-vitézeinek, kultúr-embereinek, ha nálunk ilyesmi megtorlás nélkül marad? Ha egy magyar író, kissé tatár és beteg agyú, de neves, piszkolva átgázol neveken, melyek a világirodalom történetéi? S mit válaszolhatunk önmagunkban, kik álmodunk az új Magyarországról s az új magyar léleknek, egy pompás, európai magyar kultúrának eljövetelérõl?

Készen várom a piszkolódásokat: ismerem Tóth Bélát. Feleselni nem fogok, írhat éntõlem most már akármit. Ebben az életben sem igen lesz már az õ számára mondanivalóm. Ezt se magamért írtam, de a megbántott nagyokért s azért a kis magyar táborért, mely talán nem gyûlöli úgy az adyendreséget, mint Tóth Béla. Lehet, s ez ma Magyarországon még mindig üdvös hazaárulás, nyegle kozmopolitizmus vádjával jönnek reám. Ujjé, milyen vértezett vagyok én az ilyen piaci váddal szemben. Jöjjön a vád Tóth Bélától, vagy jöjjön akárki mástól. Annyi magyarságról sohse álmodtak sem a bajai csizmadia-mûhelyben, sem az anyai dzsentri-házban, se sehol, amennyit az én ezeréves kis-nemes, mindig parasztokkal s vajmi sokszor parasztokként élõ famíliám megõrzött s az én egyéniségemben, lelkemben kifejezett. Ennyi az egész s végül még azt se kérem azoktól, akik Tóth Béla közelében vannak: vigyázzanak reá, kárt ne tegyen magában és másban. Tegyen kárt, ha tud. Az ébredõ, bimbózó, európai magyar kultúrában õ kárt úgysem tehet. Van annak már jó egynéhány katonája s Tóth Bélától, Tóth Béláktól nyíl-távolon már túlrepült.

(Párizs, február végén.)

Budapesti Napló 1907. március 2.

Ady Endre