|
Wilde
Oszkár hirdette volt, hogy õ szimbolikus vonatkozásban van korával. Ez a
Wilde-mondás nem olyan új és mély, hogy itt Párizsban kíméljük. Mind-mind, akik
csak piszmogunk e földön, nem különben volnánk. Csak Willy és Colette, õk
ketten, Willy és Colette, õk a kivételek, Willy és Colette kizárólag csak a
harmadik köztársaság Párizsával vannak szimbolikus viszonyban. Természetes,
hogy e viszonyon kívül sok és másféle, nem szimbolikus viszonya van e párnak. S
ezennel bocsánatot kérünk, hogy róluk írunk, régen halogatjuk. De mikor Willy
és Colette mégis csak valakik s mégis csak a publikum elõtt vannak. S mikor az
õ hírességük annyi mindent szimbolizál a mai Párizsból. A mai Párizsból, a mai
publikumból, a rothadó gazdagok s a kalandorok életébõl.
Willy,
az õ polgári nevén: Gauthier-Williars s Colette a felesége. Willy író, ha úgy
tetszik s az õ Claudine-jeit valószínûleg a magyar diákifjúság is ismeri. Ez a
Willy, ez a pornográf, lehetett volna valami iszonyúan komoly író. De nem lett
ám, mert az istennek sem akart az lenni. Belenézett a kavargó, forró és a mának
élõ Párizsba. Tetszett neki, fölismerte, s elszegõdött a Párizs poétájának.
Mert Willy a maga disznó módján gyöngéd, álmodó mûvész, sõt költõ. Perverz
leánykái, szeretkezõ figurái, férfiak, nõk, gyermekek, mind-mind melankóliások.
S Willy a sorok között refréneket helyez el: látjátok, ilyenek vagyunk,
disznók, léhák, betegek és szomorúak.
S
a többirõl, mivel nagyon is kényes, csak röviden. Egy idõben hárman voltak
Willyék: Willy, Colette és Polaire. Polaire azóta, ez a fiús teremtés, aki egy
huszadrangú cirkuszban kezdte, ma híres színésznõ. S otthagyta Willyt,
Colette-et s az egész furcsa múltat. Ellenben Colette is nagyszerûbb sorsra
vágyott: õ is színpadra lépett. Most már azután a megmaradt 2/3 házasság is
fölbomlott. Willy és Colette válnak, mivel már keveset beszélt róluk Párizs.
Nyilatkoznak minden nap, hogy õk szeretik egymást, de válnak mégis. Mert az
élet szomorú, mert beszéltetni kell az embernek magáról. Colette-nek azóta
szenzációs vendégszereplése volt egy némajátékban. A Moulin-Rouge-ben, Morny
hercegnõvel. Errõl a botrányról Európa minden lapja írt. Willy is ott ült az
estén egy páholyban. Új szerelmével, egy különös, kalandos, szép angol
leánnyal. A nagy kavarodásban majdnem megverték Willyt, mert úgy érezte
mindenki, hogy a perverz híreskedõk pater familias-a mégis õ, Willy, aki válik
Colette-tõl, s akik ketten mégis megélnek abból, hogy Párizs és az egész világ
szamár. Vagy hogy komolyabban szóljunk: a harmadik köztársaság Párizsa is
megvénült. S valahányszor még Párizs megvénült, Willyk és Colette-ek támadtak
valamelyes formában. De valahányszor Párizs megvénült, rettenetes forradalomban
ifjult meg. Dübörög a föld újra Párizs alatt. Új világ készül a rothadt polgári
világ felé. S én úgy nézem õket, Willyt és Colette-et, mint két vidám, bûnös
sirályát a megrázkodni készülõ, viharokat érlelõ Párizsnak.
(Párizs,
március 3.)
Budapesti Napló
1907. március 6.
A. E.
|