|
(Levél a fekete
Párizsból)
Képzeljék
el önök: a[z] Humanité szerkesztõségében tíz szál gyertya ég. Képzeljék el,
hogy Anatole France írni akar és nem írhat. Büdös a petroleumlámpa, a gyertya
pislog, hamvad. S a[z] Humanité emberei ujjongva rontják a szemüket a sötétben.
És Anatole France ablakba ül s gyönyörûeket álmodik. A Ville-Lumière fekete,
ijedt, tehetetlen. Néhol-néhol van egy kis áldott fény. Az emberek
körülnyüzsgik beteg éhséggel, mint a tiszavirágok. Mi történt itt? Budapestre
is elvitte akkor a hírt a drót. Semmi nagy dolog: másfélezer zubbonyos ember
ünneplõbe bújt. Párizs munkásai egy kis üzenetet küldtek az éhes tõkének. A
cifra burzsoá-népnek, a hatalomnak s mindazoknak, akik szeretik elfelejteni,
hogy a munka - az isten. Csak másfélezer ember. Csak az elektromos lámpák nem
gyultak föl. És csak másfél éjszakára szólott a lecke. De ha százezer munkás
akar esetleg holnap üzenni? Ha nem lesz Párizsnak világossága, fûtése, eledele,
közlekedése, itala, mulatsága, semmije? Akkor mi lesz? Mindenesetre jó lesz a
zubbonyosokkal barátságot tartani. Jaj, be hatalmasak. Aki nem buta vagy
gazember, annak tisztelettel kell megemelnie a kalapját. Mivé fejlõdtek az
embertömegek például csak Xerxes óta. Micsoda öntudat és hatalom az övék.
Kezükben van a világ s az egész emberi civilizáció sorsa. Jó kezekben van, nem
kell félni. Néha-néha ugyan eloltják a lámpákat. Megállítják a vonatokat is. De
mennyi új fényt adnak kárpótlásul az agyaknak. S micsoda boszorkányos tempóval
halad, amióta õk hajtják, az emberi haladás gyorskocsija.
*
Párizs,
egy fekete Párizs, micsoda látvány ez. Nincs színház, nincs fényes vendéglõ,
nincs vagy alig van - hírlap. Beszélik, hogy csupán a színházaknak másfél
éjszakából egy félmillió frank a káruk. Az üzleteknek talán tíz millió. Talán
harminc millió. S a lelkekben mennyi kár történt. Ilyen hazárd, sikeres,
világraszóló sztrájk micsoda bátorítás minden országok munkásainak. S az
elképedés micsoda vallomásokat csalt ki a munkásgyûlölõ lapokból. „Egész
kulturánk, életünk íme a szocialisták kegye.” Ezt írja az egyik lap. „Valljuk
be, fogalmunk sincs a munkások szörnyû hatalmáról.” Ezt írja egy másik újság.
Még a gúnyolódásuk is csukló sírásba ful. A Marsból is figyelik a Föld
fényváltozásait? Mit gondoltak akkor vajon, amikor Párizst újra elöntötte a
fény? Nyilván arra gondoltak, hogy ez valami üzenet. Talán az is.
*
Ki
hinné, hogy Párizs szive a sztrájkolókhoz húzott? Még a nagy établissement-ok
tulajdonosai sem a munkásokat szidták. Város és állam pláne alig titkolva
sztrájkbarátoskodtak. Fejlettebb társadalmakban oh már tudják, hogy mi a
sztrájk. Egy meggondolt, szükségszerû, imponáló sztrájk ér annyit, mint
Magyarországon egy májusi esõ. Persze nem azoknak, akiknek a sztrájk miatt
dühöngve kell zsebükbe nyúlniok. De az úgynevezett köznek, mely olyan furcsa
magyar szó. S a jövõnek, mely olyan kedvetlen fogalom azoknak, akiknek a jelen
minden jókkal teljes. Ma már, legalább egyelõre, ismét világos az éjszakai
Párizs. Futhat mulatságok után, akinek van pénze. A munkások gyõztek és
megkönyörültek a fekete Párizson. A[z] Humanité emberei villamos fényben írják
meg elvtársaik gyõzelmét. A többi lapok is írják, írhatják és nyomtathatják az
elmés és elmétlen krónikákat. A velencei lámpákat, a színes lampionokat sutba
dobják. De egy új, nagy cselekedetét a munkás-energiának könyveli el az új Klió
e percekben. S Anatole France, talán szintén e percekben írja egy új könyvének
legnagyszerûbb fejezetét. Micsoda téma ez ott, ahol közönség is van hozzá. Mózes
Jehovája mondotta: legyen világosság. Ma a munkás-börze Sionján mondja ugyanezt
egy kérges kezû munkás.
(Párizs,
március 10.)
Budapesti Napló
1907. március 14.
A. E.
|