|
I.
A kis Marie keresztje
A
kis Marie Durand büszkén jelent meg egy napon az iskolában. Büszkén, de némi
félelemmel s bal tenyerével rejtegetett a mellén valamit. Marie Durand tegnap
nyerte a bérmálás szentségét, s az apja egy kis aranykeresztet adott emlékül
neki. Egy-két szemes és harcias lelkû munkásfiú mégis észreveszi a keresztet. A
kis Marie Durand annyi csúfoló címet hall, hogy sírva fakad. S ekkor jön be a
tanító úr, aki megért hamar mindent. Megsimogatja a kis pityergõ leány arcát s
így beszél:
-
Meg fogom büntetni azokat, akik téged csúfoltak, Marie. Hordjad, kis leányom,
büszkén ezt a keresztet. Úgy-e a lelkész úr mondotta már neked, hogy egy Jézus
nevû derék ácslegény halt meg egykoron kereszten? Ez a Jézus jó, derék, szegény
ember volt, aki azt akarta, hogy minden embernek jó dolga legyen. Nem volt ám
neki olyan szép háza, boltja, mint Durand úrnak, az édesapádnak. Nem volt olyan
cifra és pohos, mint a püspök úr, aki téged tegnap bérmált. Néha nem volt
szegénynek hova lehajtania a fejét. S végül a gazdagok, a farizeusok, a
hatalmasok és az együgyûek megölték. Jusson ez neked mindig eszedbe, kis Marie,
amikor a keresztet fölteszed. Ne feledd el, hogy Jézus azért élt és halt meg,
mert szerette a szegényeket. Jézus azt akarta, hogy a szegénynek mindene legyen
abból, ami a gazdagnak van. A te édesapád és a püspök úr nem szeretik ezt a
Jézust. De te, kis Marie, szeresd, mert derék ember volt. Jézust pedig úgy kell
szeretni, hogy minden embert testvérednek tarts. Ha másként cselekszel, Marie,
akkor ezzel a kereszttel nem engedlek be többet az iskolába.
II.
A német fiú bûne
Jardin-sur-Marne
falucskába egy német ember költözött be. A német ember a fiát azonnal beíratta
az iskolába. De a gyermeknek sok szívfájdalma volt új pajtásai között. A fiúk
üldözték, kínozták a németet az elsõ napokban. Egy hétig ekkor naponként egy
órán Sedant magyarázta el a gyerekeknek a tanító úr. Elmondta nekik, hogy
valóban megalázták a németek Franciaországot. De elmondta azt is, hogy az a
szomorú háború büntetés volt. Büntetés volt azért, mert a franciák császárt
csináltak maguknak. Megrészegedtek és elpártoltak a szabadságtól. S azután az
utolsó órán így fejezte be a beszédjét a tanító úr:
-
A háborút, gyermekeim, a fejedelmek, a rossz nagyurak, a szamár fõkatonák és a
lelketlen gazdag emberek csinálják. A tudósok, a mûvészek, az írók, a mûvelt
emberek és a dolgozó nép gyûlölik a háborút. Nekünk nem szabad haragudni a
német népre. Nekünk sok-sok millió édes testvérünk van Németországban, akiket
szeretnünk kell. Aki csak dolgozik és bajjal él a világ bármely országában,
azok nekünk testvéreink, gyermekek.
S
a kis német fiú szeretett pajtássá és vidám franciává vált hamar
Jardin-sur-Marne-ban.
III.
A nagy vakáció elõtt
A
nagy vakáció elõtt a kis és nagy diákok szerepet kapnak. Hogy nézzenek szét az
õ vidékükön fiatal, becsületes szemük élességével a munkás emberek között.
Próbáljanak gondolkozni, hogy jól van-e az, ha a márki vagy a gyáros úr pompás
kastélyokban élnek dologtalanul, amikor a munkás embereknek még rothadt szalmás
ágyuk sincsen mindig.
-
Gyermekek (ezt a néhány szót egy francia iskolai évzáró ünnepen hallottam),
csakugyan igaz az, hogy franciának születni szép dolog. Ezt sokszor hallani
fogjátok és higgyétek el, hogy ez igaz. De csak akkor igaz, ha az ember nemcsak
születik franciának, de úgy is él. Franciaország, amióta csak van, mindig azt
akarta, hogy több boldog ember éljen a világon. Lássátok meg, mennyi az
igazságtalanság, az inség, a nyomorúság, a könny és a szolgaság a földön.
Franciaországnak s minden franciának az a kötelessége, hogy példát adjon a
világnak. A mi századunk föladata, hogy az emberi egyenlõséget s az egyenlõ
szerencsét próbáljuk meg minden erõnkbõl elõhívni.
Párizs,
március 18.
Budapesti Napló
1907. március 22.
A. E.
|