|
(Párizsi levél)
Mire
e sorok Budapestre értek, Párizsban eltemették Marcelin Berthelot-t. A nagy,
hideg, istentelen tudóst megölte a szíve, amely gyermekszív maradt. Nagy
tudósnak, költõnek, mûvésznek így illik meghalni: gyermekesen. Az Istenben nem
hitt, de ha van Isten, a jobbja felül fog õ is ülni. Avval a kis töpörödött
nénivel együtt, aki a felesége volt s akit túlélni nem tudott. Madame
Berthelot-val, aki nélkül Marcelin Berthelot-nak a Panthéon sem kell. Elbújnak
kettecskén Neuilly csöndes falusias temetõjében. A Szabad Gondolat pápája tehát meghalt. S egyelõre a papabilisek
között nincs senki, aki az õ trónjára üljön.
*
Azt
mondják, Brunetière csúfolta Berthelot-t a Szabad Gondolat pápájának. Hát
fogadjuk el õt a mi pápánknak, aki nem akart csalhatatlan lenni. Az Emberiség vallása az õ fölséges agyában
gyúlt ki a legteljesebb világossággal. Éppen két hónappal ezelõtt beszélgetett
vele valaki a szabadgondolkozók készülõ kongresszusáról, amely Magyarországon
lesz. S ekkor mondta õ ezeket a szent, büszke, fölemelõ szavakat:
A
Szabad Gondolat hívei óvakodjanak, hogy el ne rontsa õket Róma. Ne legyenek
fanatikusak és dogma-vallók, mint a klerikálisok. Gyûljenek össze mindazok,
akik az Emberiségben hisznek. Állapítsák meg, hogy a tudomány mi újat adott. S
jelentsék ki egyszerûen: „ismét nagy utat tettünk.” Velük lesz a legszentebb
Szent-Lélek, az emberi elme ereje.
*
És
alig több, mint két hónapja, kezében volt a Voltaire koponyája. A francia
nemzetgyûlés bizottságot küldött ki, hogy fölbontsák Rousseau és Voltaire
koporsóját. Évtizedek óta az a kétség nõtt föl, hogy a Panthéonból a száz nap rémes ideje kiszórta a
hamvakat. S ahogy fáklyákkal ott állott a bizottság Voltaire koporsója elõtt,
Berthelot belenyúlt a koporsóba. Fölemelt egy koponyát s megindult hangon
kiáltotta:
-
Uraim, íme fölmutatom önök elõtt a Voltaire fejét.
Brisson,
a képviselõház elnöke, amikor Berthelot-t búcsúztatta, beszélt egy utazásról,
amelyet Berthelot-val s a feleségével tett együtt. S csak az elegáns francia
elme gondolhat ki ilyen nemes frázist:
-
Oh uraim, már csak azért is érdemes volna élni, hogy az ilyen nagyszerû
emlékeket élvezhesse az ember.
Berthelot
is talán, ha másért nem, ezért szeretett volna még élni. Mert fölmutathatta,
kezébe vehette egy Voltaire koponyáját.
*
Renan
barátja volt s Sedan után együtt ültek egy kávéházban. Kegyetlen, borzasztó,
lelkeket kicserélõ napok voltak azok. Berthelot is szenvedett és így beszélt a
társaságban:
-
Nincs mást mit tenni, mint erõt gyûjteni a bosszúra.
S
Renan, a kérlelhetetlen ész-ember, rácsapott az asztalra:
-
Micsoda beszéd ez? Van valami a haza fölött is: az emberiség és a raison.
Az
egész társaság gyûlölettel távozott az asztaltól. Akkor csak Renan mert ilyet
kimondani. Berthelot pedig szégyenkezve ült sokáig némán Renan mellett. S végre
sóhajtva szólalt meg:
-
Igazad van és csodállak.
De
azért, amikor a német császár a legnagyobb rendjelét ajánlotta föl neki, õ
visszaküldte.
-
Hogyan - mondták neki -, a tudománynak nincs hazája.
Berthelot
csöndesen ezt válaszolta:
-
De a tudósnak - van.
Õ
volt az, aki elõször disztingvált internacionalizmus és kozmopolitizmus között.
Azóta Bebel és Jaures sokszor ismételték. Kozmopolita csak a nyegle lehet, de
internacionalista: minden becsületes mai ember. Õ kultúra-ölõ cselekedetet
látott minden német, cézári cselekedetben. Nem szerette a hivatalos
Németországot. De csak annyira, mint Bebel nem szereti.
*
A
gyermekben nyilvánul meg legjobban az ember. Ezért olyan nagyon nagyon nagy a
tudós, a mûvész, a költõ. Õk a hatványozott gyermekek. S Berthelot ilyen volt.
Ha halott édesanyjáról beszélt, mindig sírva fakadt. Az istent megtagadta egy
büszke vállvonással. Az Emberiség rendes idõkben több volt neki mindennél. A
tudományban jobban hitt, mint a perc valóságában. De meg tudott siratni egy
ici-pici emberi nyomorúságot is. Szentimentális volt, maradt utolsó percéig. S
úgy halt meg, mint egy Gretchen, mint egy nemes énekesmadár, mint egy
romantikus regényhõs. Az Emberiség nagy hitvallója, a Szabad Gondolat pápája,
annyira ember volt, hogy Plátó[!] tollatlan, kétlábú állatjai közül a legkisebb
is édes testvéreként sirathatja meg.
(Párizs,
március 21.)
Budapesti Napló
1907. március 29.
A. E.
|