|
A Société des Artistes Indépendants
huszonharmadik kiállítása kínálja magát Párizsban. Ötezernégyszázhat új kép és
szobor, majdnem másfélezer ember. Franciák, oroszok, németek, skandinávok,
olaszok, spanyolok, lengyelek, százfajta amerikaiak, csehek, magyarok,
balkániak. Csak a nacionáléjukat is bajos volna eldarálni egy szuszra. Dubois
Pillet, aki ezt a zsüritlen, szabad kiállítást kieszelte valami huszonhárom
évvel ezelõtt, pihenjen békén a sírjában. Nem bántjuk mi õt, sem azt a
piktura-Bábelt, ahonnan Cézanne-ok és Gauguinek szálltak már föl. De végtelen
szomorúsággal nézzük a nomádoknak ezt a nemzetközi hadseregét itt. A
másfélezerbõl elér-e valahova, napfényre vagy pozitív éjszakába[!], tíz? Errõl
és csak errõl akarok most írni, e furcsa hadról, Párizs szegény, független
mûvészeirõl.
A
Serres du Cours-la-Reine-ban, ahol a kiállítás áll és dúl, õk maguk a közönség
nagyobbik fele. Mennyi borzas, zilált, sápadt, rossz ruhájú, szomorú, kényes
figura. Van egy közöttük, aki Irkuckból jött ide gyalog. Jött Párizsba, a
Paradicsomba, éhezve, koldulva, éveket elcsavarogva, hogy itt azután a hódoló
világ homlokára rakja gyõztes lábát. Tíz év óta él, de óh hogyan él, Párizsban
már. És így tavaszkor ünnepel: hat képet küld a függetlenek manifesztációjára.
Ismerek egy oláh legényt, aki szintén gyalog érkezett a Szajnához. Ez már nem
jött olyan messzirõl, mint a másik, csak Bukarestbõl és szobrokat csinál. És
puliszkát a gyomra számára naponként kétszer egy tizenöt frankos
padlásszobában. Rossz, párizsi kukoricalisztbõl s szomorú, oláh nótákat dalol
mellé. Mit akar itt, Rodin helyére nõni vagy hazakerülni Bukarestbe valamikor
oláh Zala Györgynek?
Bevallom,
én nem értem, csupán csak csodálom ezeket az embereket. Olyan szép, nehéz és
bús az élet. Olyan mindegy a publikumnak, Irkuckban és Párizsban, hogy a kis
Pissarrókból lesznek-e nagy Pissarrók. S õk kifogyhatatlanul jönnek Irkuckból,
Algériából, Bukarestbõl, Kielbõl, Szegedrõl, Moszkvából, Chilébõl, mindenünnen.
Az arcuk átszellemült, ez igaz, de olyan mérgesek egymásra, mint a kiéhezett
kutyák. Élni és diadalt ülni szeretne valamennyi, holott összes nagy forradalmi
õseik példája vérfagyasztó. És ha egy közülük fölfedezi, hogy a bacchánsnõ
hasát haragos-zöldnek kell festeni, mire jó ez? Ha a másik úgy megcsípi a
vásznon a mozdulatot, hogy az szinte sír belé, hányan veszik észre? És ha a
harmadik a legtöbbet csinálja: belsejét, lelkét, az élet torz igazát, kinek
kell ez? Éppen egy magyar fiú például az idén a függetlenek egyik legvadabbja.
Én benn vagyok a teremben az õ képei elõtt, õ az udvaron, a Szajnát bámulva
rágja a pipaszárát. Egy vén, kifestett, hamis fogsorú bulvár-színházi díva
kerül mellém hat lovagjával. Röhög a képeken s a vén kecskék vele mekegnek
bántóan, hangosan. Akit ez a vén szatyor az õ lovagjaival kiröhög, a
legfanatikusabb, legbecsületesebb gyermek-Herkulesek közül való. Úgy festeni,
mint más, nagyszerûen tudna, de az a legény keres és szûz csúcsokra tör. Menjek
ki s tanácsoljam neki, hogy szívja ki a pipáját s ugorjék a Szajnába.
Kinevetne, mert ezeknek nem fáj az ilyesmi. Nem értem õket, elferdült emberek-e
vagy bölcsek. Tele vannak ellenmondásokkal, rejtelemmel, gyöngeséggel s néha
zsenialitással.
Csak
az apostolaikról beszélek, mert a szélhámosok és bolondok többen vannak. Az
öreg kisasszony, aki tõkéjébõl él, de fest és ilyenkor dicsõségre pályázik, még
kedves figura. De vannak svihákok, akik játsszák a vadságot, a züllést, a
küzdést, a szomorúságot s a nagy álmokat. Ezek, ha magyarok, itt csinálják meg
a fecskefészket, amit azután hazavisznek s fölragasztják a kultuszminiszteri
palotára, ahol az állami vásárlások fölött ítélkeznek. Ha franciák, alig várják,
hogy ne legyenek már sokáig függetlenek. Itt még vad vásznakat, vad színeket,
vad vonalakat teregetnek ki. De talán titokban máris készen tartják a szolíd,
becsületes képeket, amelyekkel azután valamelyik nagy Szalonba nyalják, lopják
be magukat. Urak, svihákok, mûkedvelõk, unatkozók, gyerekek, bolondok,
zseniáliskodók és zsenik itt együtt. Száz nemzetbeliek, furcsák: építik a
Bábel-tornyot. Egymást nem értik, nem is akarják, talán nem is tudnák. Hiszen a
legkülönbek önmagukat is gyûlölik sokszor. A haldokló polgári társadalomnak õk
feleslegesek. A jövendõnek meddõk és szükségtelenek, alig néhány kivétellel. Az
alkoholizmus ellen küzdenek, ez ellen nem. Így is van ez jól: jók õk valamire,
kellenek õk valamire, ha nem is tudjuk, mire. De mégis szívfacsaróan szomorú,
keresztes had ez a piktura-Bábel népe.
(Párizs,
március)
Budapesti Napló
1907. március 30.
Lellei András
|