|
I.
Schönbergerné és a kellemetlen franciák
Berthelot
temetésén, a Panthéon elõtt, az óriási tömeg föltartóztatott egy bérkocsit.
Éppen elõttünk állt meg a kocsi, három magyar elõtt. Szinte egyszerre, hangosan
kiáltottunk fel a meglepetéstõl:
-
Ah, ah, báró Schönberger Béláné.
Tudtuk,
hogy Párizsban van, de a találkozás mégis meglepõ volt. Leányával ült a
kocsiban s láthatóan méltatlankodott. Ki kellett szépen szállni a kocsiból s
gyalog sétálni tovább. A teret, az utcatorkokat, néhány százezer ember öntötte
el. Franciaország temeti s Panthéonába teszi feleségestül egy nagy fiát. Egy tudóst. Ilyen szépet tud-e ma
csinálni még egy náció? Carduccit nem temethették így az olaszok. De
Wallenstein Róza dühös s bizonyosan szidja a franciákat. Õ csak ezt a nagy
tömeget látja, amely miatt õ tovább nem kocsikázhat. Ez a dáma ma is koalíciós
dáma. (Kacagás és düh együtt fogják el az embert, ha mostanában Rákosi Jenõ
lapját olvassa véletlenül. Hogy Franciaország elvész, megöli az általános
választói jog. Hát ilyen gonosz szamárságokat a jó magyar publikum nyugodtan
elfogyaszt? Egészen a Wallenstein Róza esete ez, akinek ki kellett szállnia a
Panthéon elõtt a kocsijából. Rákosi Jenõék is ezért haragusznak
Franciaországra. Sebaj, lesz még több okuk is a haragra Rákosiéknak.)
II.
Schiemann tanár úr futása
Schiemann
tanár úr vad-német, aki csak a minap sértette meg Franciaországot. Brutális
cikkeket írt s a cikkek híre Párizsba is elérkezett. Ezek után el mert jönni
Párizsba a professzor úr. Jöhetett bátran, kultúrföld ez s egy hajaszála nem
forogna veszedelemben itt Vilmos császárnak sem. De Schiemann úr tudományos tanulmányokat
akart csinálni Párizsban. Tervei között még az is ott volt, hogy kihallgatást
kér a francia külügyminisztertõl. Schiemann urat senki sem bántotta persze,
csak éppen szóba nem állott vele senki. Senki, de senki, akárhova ment. És
Schiemann tanár úrnak két nap után futnia kellett Párizsból, ahova négy hétre
érkezett. Nincs más mit tenni, mint elfoglalni a német hadseregnek Párizst,
akkor visszajöhet tanulmányozni Schiemann úr.
III.
A fekete romantika csõdje
Párizs:
Európának s az egész világnak legnagyobb katolikus városa. Nem tréfa:
címzetesen legalább itt él a legtöbb katolikus. S a harangok Húsvét elõtt
Rómába mennek. A Sacré-Coeur-templom új, óriási harangja is. La Barre lovag
szobra álmélkodhatik a templom elõtt. Maga Párizs azonban mintha nem is
sejtené, hogy fekete hét van.
Kezdõdött
a nagyhét egy irgalmatlan távirattal. E táviratot Rennes-be küldte a francia
hadügyminiszter. „Arról értesülök, hogy a tisztikar valami gyászmisén akar
megjelenni. Nem tekinthetem enyhítõ körülménynek, hogy a gyászmisét a Jéna áldozataiért mondják. A köztársaság
nem tûrheti, hogy tisztjei babonás
aktusoknál [!] asszisztáljanak.”
Jött
rögtön a Berthelot-pár temetése. Tüntetõen vallástalan, nagyszerû, laikus
ceremónia.
Ez
a nagyhét tele van kegyetlen demonstrációval Róma és az Egyház ellen. Az
Odéonban nagypénteken is lesz elõadás. A többi állami színházak is ez évben már
alig respektálják a fekete hét szent napjait. Hja, az Egyház és az Állam
szétváltak.
Ugyancsak
e héten lép föl egy café-concert-ben Ozouf abbé. Merville-ben volt lelkész a
fõtisztelendõ úr. A Szeparáció óta nincs jövedelme. Mit csináljon, szép
tenorhangja van az abbénak s fölcsapott orfeuménekesnek.
A
templomok viszont sohse voltak még ilyen néptelenek. Borzadva s jajveszékelve
újságolják ezt a klerikális lapok. Ilyen a nagyhét a világ legnagyobb katolikus
városában. Nem hiába gyûléseznek az ultramontánok még Magyarországon is. Itt
bizony - akárhogy fáj - örökre vége van a szent, nagyböjti, fekete
romantikának.
(Párizs,
március 26.)
Budapesti Napló
1907. március 30.
A. E.
|