122. LÁTOGATÁSOK

Millerand-nál

Millerand bölcs ember, Millerand boldog ember, Millerand várakozó ember. Nagyon piros, nagyon rövidnyakú, tömzsi és eleven: ez a baja. De ha a guta meg nem üti, legalább is miniszterelnök lesz. Mivel azonban gõgös, bölcs, sok jövedelmû úr, lehet, hogy nem is kell már neki egy kis miniszterelnökség. Nagyobbra lát, valószínûen többet akar az ebadta, ravasz szocialista, az exminiszter.

Amikor miniszterséghez jutott, ez nem volt kicsi szenzáció Európában. Amikor az ortodox szocialisták kiátkozták, ez nem volt nagy szenzáció - neki. Egy új, szociáldemokrata Jézus nem fogadná ám õt jámbor, rajongó halász-tanítványai közé. Más legény ez, a bonapartei iskolából való: egy paraszti vérû, forradalmár XIV. Lajos. Ezt olvasom le tisztán az arcáról: nem elhasznált race-nak az embere. Akaratos, erõs, egészséges, jó étvágyú, nagyravágyó. S õ maga sem elhasznált ember, nem az semmiképpen.

Bejutni az elegáns palotába, mely a Palais-Bourbonhoz jelképes közelségben van, nem könnyû. Inasok között, vesszõfutásban ér el az ember az elegáns várakozó terembe. S azután, mivel várakozó bajtársaink számosak, de unalmasak, képeket nézünk. Vegyes, kissé meg­bízhatatlan ízlésre vallanak a képek, a szobrok, a csecsebecsék. De vannak közöttük pompás darabok, a bútorok helyesek s a szõnyegek keletiek, régiek és igaziak.

Egy titkár-szobán s egy komoly titkáron vágjuk keresztül még magunkat. Kedveskedve, apró, ravasz, kutató, kacagó és okos szemeit friss pillantásokkal belénk szegezve, jön elénk végre Millerand.

És mégis meg kell írnom, hogy Vörös László jut azonnal az eszünkbe. Nem éppen fotográfiai hasonlatosság miatt talán, de föltétlenül õ, nem tudom, miért, mégis. Szíves, gáláns francia, de fagyaszt, ha a legmelegebben mosolyog is. Erejét, egészségét élvezi valószínûleg titokban, állandóan. Ha ügyvédi dolgokról beszél, ha újság-ügyrõl, ha politikáról. És keveset beszél, egy mosoly, egy hunyorgás, egy-egy majdnem pajkos nyelés olykor az õ ítélete. Szinte mondja, mondja minden arcidege: „Én nem akarok beszélni, mert a beszéd elszólásokra csábít. S csak nem gondolja ön, hogy aki esetleg elnöke leend a francia köztársaságnak, elkezd locsogni mindenrõl, mint egy bõbeszédû kávéházi törzsvendég?” Tud mindent, mint ahogy az ilyen erõs és minden jóra fölkészült emberhez illik. Mikor elzokogom neki Magyarország szomorú, feudális állapotát, a ki sem épült magyar társadalom züllését, a gazdasági és kulturális ínséget, akkor is csak bólint mosolyogva. Talán azt jelenti, hogy õ is tudja mindezt, talán mást.

Voltaképpen második vizitem ez már nála. Köszönõ vizit, amiért a Budapesti Napló részére ezer dolga között s ezer princípiuma mellett is cikket adott annak idején. S mihelyt nem beszélek vele kényesebb dolgokról, egyszerre beszédes lesz. Úgy búcsúzik, mintha én most õt szörnyen leköteleztem volna. S hogy elmegyek, még egy hosszú óráig érzem egy irigylendõ, ép, nagy egyéniség léleknyomását. Ez az erõ: ez a magát szabályozni tudó, az élet adományaira okosan számító, akarni, hallgatni és várakozni képes.

(Párizs, április 2.)

Budapesti Napló 1907. április 6.

A. E.