(Párizsi levél)
A
Grand Guignol színház, itt Párizsban, azoknak az orvossága, akiknek a gyomrát
elrontotta a színház. Sokan vagyunk ilyen elrontott gyomrúak Párizsban,
Berlinben, Budapesten és mindenütt. De viszont a mai ember már nem igen tud
színház nélkül elélni. Ez magyarázza meg, hogy a Grand Guignol színházba járni
több, mint divat. Kissé megvénült már a halott Dumas s hasonlóképpen az élõ
Sardou. Az újak azt csinálják, amit ezek csináltak, de rosszabbul. A régiek, az
örökök, a színpadi klasszikusok, nem mindennapi estéinkhez és hangulatainkhoz
illõk. A muzsika sem elégítheti ki teljesen a lelket s operák helyett
szomjúhozzuk az eleven beszédet. A Maeterlinckek, a poéták, nagyon ritkán
tudják magukat a színpadról megértetni. Ibsen és Hauptmann sem azok, akik
halálra ne fárasszanak s a változatos életet nyújtsák nagyszerû, mély
költészettel, de könnyedén, a Bisson-féle, a Feydeau-féle, a Véber-féle s más
ezer szellemes vagy szemtelen filozóf vagy sekélyes malacságok pedig nem
lehetnek rendes táplálékai a magára valamit is tartó emberi intellektusnak. Nem
is beszélünk a léha színpadi revükrõl, az orfeumokról s egyéb
látványosságokról. Szóval van annak jelentõsége, ha a Grand Guignol itt
Párizsban sok ezernyi barátot szerzett.
Valahogyan
mintha az Arisztophanész színháza készülne modern életre támadni. Amint hogy
egy kis új párizsi színházban vagy száz este óta játsszák diadalmas sikerrel a
Felhõket. Ezt a híres Arisztophanész-darabot párizsi argot-ban meghallgatni
pompás élvezet. Általában Párizsban már régen van gourmand közönsége a színpadi
apróságnak. Az egyfelvonásosnak, melyet, ha úgy tetszik, nevezzünk el színpadi
novellának. Hogy akad már színház, mely estéit állandóan egyfelvonásos
darabokból építi, e jelenségben mi egy új színpad csírázását látjuk.
A
színpad irodalmi törekvése kezd arra az útra térni, amelyre rátért minden
irodalmi és mûvészeti törekvés. A kornak s a kor emberének magyarázására,
szimbolizálására s irányítására. A megkonstruált, ravasz és kerek drámák
kezdenek hanyatlani. Mert az élet se nem produkál ilyesmit, se nem iparkodik
produkálni. De a befejezetlenség, a nyerseség sem lehet mûvészi program, mert
az élet maga a legistenibb mûvész s maga is szereti a formákat. A nemesebb,
elmélyedtebb mûvészlelkek így jöttek s jönnek rá az új irányra. Így hódít a
hazug naturalizmus helyett a belsõ valóság, mely a legtöbbször csak szimbólum.
Lélek és mozgás száll a szobrokra, fotografikus hûség helyett nemes
jellegzetesség, lényeg a vásznakra. A versnek forróság és belsõ ritmus lesz a
lelke. Nem az ügyes kimértség és csilingelõ rímek. Építészetben, zenében,
mûiparban ez az új, nemes törekvés. Sõt a színjátszásban is, csak éppen a
színpadi mûvekben a legritkábban.
Nevetséges
volna azt állítani, hogy a Grand Guignol valami revelációval szolgál. Ehhez
talán még közönséget sem kapna, ha írói már volnának bõséggel. A legtöbbször
bizony újság-reportokat játszat a színpadon. Néha messzebb jár az igazi
irodalomtól, mint a napilapok tucat novellája. Néha kacagtat, amikor ríkatni
akar, máskor pedig ízetlen tréfákkal kedvteleníti el az embert. Magam is csak a
szándékát dicsérem ennek az apró, különös berendezésû, de mindig válogatott
publikumú színháznak.
A
Grand Guignolban öt-hat egyfelvonásos darabot játszanak esténként. Van köztük
apró bohózat, dráma, sõt olykor igazi költemény is. Hadd mondjam el pár szóval
a színház egy-két új darabjának a vázlatát. Itt van például a Revenante, mely
Maeterlinck ifjúkori darabjaira emlékeztet. Este van, terített asztal áll a
falusi házban. Õsz, nyugtalan, fájdalmas arcú férfiú a gazda, virágokkal
díszíti föl a szobákat. Várja hosszú útról haza az õ imádott feleségét. Két
öreg ember, szomszédok ülnek vele a szobában. S húsz év óta egy napján az évnek
így van ez mindig. Húsz évvel ezelõtt kellett volna hazajönnie az asszonynak.
Hat hónapja volt akkor, hogy férjével egybekelt. S titokzatos módon, este,
amikor hazatérõben volt, az erdõben megölték. A férje megõrült, s várja az õ
imádott asszonyát e napon mindig. Virágos a ház, künn õsz van és sötét. Jó
emberek, szomszédjai, elküldik neki postán minden évben az asszony levelét. S
õneki meg is érkezik e napon mindig a halott kedves. Õ látja csak, egy éjszakát
vele tölt. De ma, a huszadik évfordulón, meghal szegény az örömtõl, amikor
õrült víziójában találkozik a feleségével. Erõs, mély szomorú kis színpadi
költemény ez.
Sekélyes,
de felséges szatíra a Lecture. A színdarabíró olvassa darabját a
színigazgatónak, az ír, telefonál, vendégeket fogad, közben kegyetlen változtatásokat
ajánl a szerzõnek, holott oda se figyel a darabra. Végül eltávozik s a
szolgáját ülteti a szerzõ mellé, hogy hallgassa végig a darabot. Kedves dolog
színpadról hallani végig szatírában, hogy a színpad milyen lenézõen bánik az
irodalommal.
Az
Aveugle-ben egy vak apa szerepel. Valahol afrikai gyarmatokon vesztette el
látását, mint magas államhivatalnok. S most egyetlen, imádott fia azt a pályát
választja. Már három hónap óta Afrikában kell lennie a fiúnak. Jönnek is a
levelek tõle s fölolvassa õket a vak ember második felesége, egy édes,
gyönyörû, szenvedõ asszony. A fiú pedig nem utazott el, mert szereti a
mostohaanyját. Birkózik magával, Párizsban bujkál s egy este, mikor az apja
nincs otthon, beállít. Az asszony, a mostoha anya megrémül, s mégis elárulja
magát, hogy õ is szereti a fiút. S íme hazaérkezik az apa, s a lépcsõtõl már
magában jön föl a vakok csodálatos tájékozódásával. Belép a szobába, ahol
halálradermedten áll egy szék mellett a fiú. Az apja õróla beszél imádattal,
fölolvastatja újra a leveleit. Izgalmas, különös, csupa tragédia ez a színpadi
helyzet egészen egy revolverdurranásig. Az apa nem lát, nem tudja a fiát
lelõni, s nem is tudná különben sem, mert istenként imádja, önmagát lövi fõbe.
Ezek
s ilyenek a Grand Guignol darabjai. Lehet, hogy túlzó lelkesedéssel s egy kis
gyûlöletével a régi színpadnak bírálom õket. De nem lehetetlen, hogy csakugyan,
talán öntudatlanul, egy új, most születõ színpad bölcsõje ez a kis színház.
VU 1907. április 7.
Diósadi
|