129. PÁRIZSI JEGYZETEK

I.

Ausztria-Magyarország kesztyûs keze

Gróf Khevenhüller úrról, a mi tapintatos nagykövetünkrõl szól megint az ének. Még a Montagnini-botrányok elõtt történt, hogy egy hivatalos látogatáskor grófunk fekete kesztyût húzott. A látogatás Pichon francia külügyminiszter személyében Franciaországnak szólott. Diplomaták között a cipõgomb minemûségének is szörnyû sok a jelentõsége. Világos volt tehát Pichon és mindenki elõtt, hogy Ausztria-Magyarország fekete kesztyûs balkeze sérteni akart. Mivel hát Khevenhüller grófnak kutyakötelessége lett volna ama vizithez fehér kesztyût venni. Egy osztrák diplomata úgysem igen ért máshoz, de a kesztyû-nyelvhez okvetetlenül, s ha Khevenhüller fekete kesztyût húzott, sérteni akart. Jött azután a Montagnini-írások publikálásának kellemetlen sora. Ekkor Khevenhüller gõgösen jelentette ki nehány klerikális újságíró elõtt:

- Ha Franciaország tovább megy ezen az úton, nemsokára fekete kesztyût sem húzunk a tiszteletére.

És íme nyolc-tíz nappal ezelõtt Khevenhüller gróf úr olyan fehér kesztyûben tisztelgett Pichonnál, amilyen fehéret Párizs még nem is látott. A Montagnini-írások ugyanis egy nagyon elõkelõ osztrák-magyar személyiséget vonultattak föl. E nagyon elõkelõ személyiséget odahaza röviden Ferenc Ferdinándnak szokás nevezni. Nos ez a szamár Montagnini, aki az ügyességétõl bátran lehetne osztrák-magyar diplomata, följegyzéseiben igen-igen ultramontán szavakat ad Ferenc Ferdinánd szájába. Bécsbõl hát ráparancsoltak Khevenhüllerre, könyörög­je ki Pichonnál, hogy ne publikálják a Montagnini-dossziébõl a Ferenc Ferdinándra vonatko­zókat. Úgy látszik, Bécsben félnek attól, hogy Európa vagy éppen Ausztria-Magyarország Ferenc Ferdinándot olyannak ismerje meg, mint aki a Vatikánért él-hal. Ez dicséretére válik Bécsnek, de Khevenhüllernek, hajh, be nehezére eshetett fehér kesztyût húzni.

II.

Leroy-Beaulieu hõstette

Csak Magyarországon érthetik meg Leroy-Beaulieu francia képviselõ hõstettét. A mandátumért Magyarországon képesek az emberek mindenre. Ha a híres Szüllõ-eset nem is igaz (az ember nem akar innen Párizsból lovagias ügyet), de jellemzõ. Az se bizonyos, hogy Markos Gyula annak idején a kerületébe[n] csakugyan maszkos színészekkel dolgozott-e. Hencz Károly azonban csak nemrég számolt be arról, hogy a mandátumért milyen pajkos áldozatokat hoznak némelyek. És kell-e nagyobb áldozat annál, amikor a Lázár Pálok, Sümegiek, Somogyi Aladárok egy szinte négyezer éves kultúrfajtából közösítik ki magukat a mandátumért. Csak érzõ ember foghatja azt föl, micsoda áldozat tipikus zsidóindividuumok­nak bõrkabátosdit játszani. De mindez porszem, jelentéktelenség a Leroy-Beaulieu hõstette mellett. A Leroy-Beaulien család sok-milliomos, de politikai ambíciókkal megvert család. Montpellier vidékérõl valók, nacionalisták, sõt királypártiak. Mindig innen, Montpellier-bõl akartak mandátumot szerezni. És sorsuk mindig egy volt: a föllépett Leroy-Beaulieu vagy megbukott vagy gyõzött, de a mandátumát megsemmisítették. A kérdéses, a legújabb, fiatal Leroy-Beaulieu is így járt. Megsemmisítették a mandátumát, mert vesztegetett s mert pap-kortesei - templomi szószékbõl dolgoztak. Az új választáson bizonyosan megbukik Leroy-Beaulieu, de nagyszerût gondolt. Fölfogadott egy bérgyilkost, aki rálõtt a kocsijára, amikor egyik falujából a másikba ment. Golyót lövetett nyolcvan centiméter távolságból a kocsijába, sõt az egyik karjába. A merénylet fölháborította egész Franciaországot s Montpellier-t is. Nyolcszáz szótöbbséggel választották meg a vértanú Leroy-Beaulieu-t. Ez már csak új és hõs dolog. Sajnos, ha teljesen beigazolódik, megint választás lesz Montpellier-ben. De Leroy-Beaulieu-nak akkorára lesz új, kieszelt trükkje. Valóban, a politikát nem szabad lekicsinyelni. Szegény, szürke korunkban a nagyszerû heroizmusnak egyetlen forrása.

(Párizs, április 27.)

Budapesti Napló 1907. május 1.

A. E.