|
Jean
Allemane betûszedõ munkás és Párizs város egyik képviselõje. Majdnem kilenc
szörnyû évig sokkal egyszerûbb neve és rangja volt. Akkoriban Új-Kaledoniában
lakott s így hívták: 24328. A Commune-nek ez a híres hõse ma hatvannégy éves.
Tüzel, hisz, beszél, agitál, ír, riogat ma is. Legény, és micsoda pompás legény
a talpán. Csak ez az áldott Franciaország tud ilyen fölséges emberpéldányokat
produkálni. Soha büszkébb nem voltam s nem lehetek, mint amikor elõször kezet
szorítottunk. A barikádok tüze ömlött abban a percben a testembe. Jean Allemane
éreztette elõször velem, hogy gyönyörû dolog embernek lenni. Nem Anatole
France, nem Rodin, nem Roux. De Allemane, ez a nyomdász, ez a cselekvõ, ez a
forradalmár, Jean Allemane, aki Brutusnak különb, mint az eredeti Brutus. Jean
Allemane, akinek mostanában jelent meg a könyve: Mémoires d’un Communard.
Jó
idõben jelent meg a Jean Allemane könyve. Clemenceau, a polgári rend
Attilájaként istenostoroskodik. Franciaország halálra rémülten kürtölteti a
demokrácia takarodóját. A Család, a Tulajdon és a Vallás vitézei készülnek a
népre, mely szép csöndben fejére nõtt a polgári köztársaságnak. Jean Allemane
könyve szózat a néphez: „okulj.” „Lásd meg a Commune nagy hibáit és okulj.”
„Megnõttél testben, benõttél fejed lágyában: lépre ne menj.” „Ma te vagy az
erõs, ma nekik kell elkövetniök a végzetes, históriai ostobaságot.” Ez a Jean
Allemane több mint félezer oldalas, vörös könyvének a belsõ intelme. Jeligéje
is sokat mond: „Aux sinceres je dédie ce livre.” Nem szabad hát a Jean Allemane
könyvérõl másként, mint õszintén írni. Száz-kétszáz sorban megteheti-e ezt a
magyar publikum elõtt, ma, az ember?
Az
író-mesterség nem mestersége Jean Allemane-nak. De ebben a könyvben nagyobb és
több valami van az írás-mûvészetnél: becsületesség. Mit tudunk mi a Commune-rõl
világszerte, de különösen Magyarországon? Ostoba és gonosz újságközlemények,
szinte ez minden információnk. Nagy és csodálatos Jókaink sem látta másnak
egyik regényében, mint oktalan és perverz, de érdekes históriai drámának. Hát
ez lett volna csakugyan a Commune? Nem: a Commune Keresztelõ Jánosa volt az
emberiség történetének. Szegény János, az õ szép feje arra volt jó, hogy Salome
táncot lejtsen vele. Szegény Commune, arra volt jó, hogy a nagy étvágyú
polgárságnak megszerezze a köztársaságot. Sebaj, Jean Allemane maga mondja a
könyve végén: „Halál, gályarabság kicsi ár azért, hogy mégis a demokrácia
gyõzött.” „A szocialista világrend csak a köztársaságtól születhetik meg.” „A
köztársaság, amely elõbb egyszerûen demokratikus, késõbb kénytelen magától
egyenlõségessé válni.” Voila, ez az egyetlen dicsõségesen emberi Franciaország
ezen az úton van.
Jean
Allemane ma is ezt írja a neve alá: „ex-forçat politique”. Büszke reá, hogy
mennyit birt szenvedni elveiért, de nekünk ez igazán mellékes a könyvbõl.
Thiers (Thiers-le-Sinistre, mondja Allemane) valóban szocialistafalóbb volt egy
magyar nagybirtokosnál. De Istenem, az ember arról sem tehet, ha buta és arról
sem, ha nem mártírnak termett. Thiers egy nagy stílusú Wekerle volt, aki a
hatalomért nem a múltját, de a jövõjét is képes lett volna megtagadni. S ne
feledje senki, hogy Sedan és utána a Commune a legõrültebb reakciót is
igazolják önzõ és együgyû embereknél. Magyarországon csak a vezényszó dolgában
vitte Sedanig a társadalmat a koalíció. És úgy-e, hogy mindenki „a
felforgatókon”, a radikálisokon akar bosszút állani. Ez olyan régi, oly emberi,
oly polgári tulajdonság. Nagy rázkódtatások után iszonyúan kegyetlen minden
társadalom az újítókhoz.
Szegény
(pedig dehogyis volna szabad sajnálni) Allemane nagyon sokat szenvedett.
Gyilkos, egzotikus szigeteken meghurcolták, megalázták, elgyötörték. Egyszer
például az õrök úgy megkínozták, hogy hatvan napig sebhelyes volt. Hányszor
akart szökni s minden kísérlet csak pokolabbá tette kényszermunkás, nyomorú
rab-életét. Bajtársai mellõle sírba, kórságba, õrületbe estek, õ bírta. Amikor
már megszenvedett, még akkor se akarták megengedni, hogy Franciaországban
élhessen. El akarták választani a leánykájától, kit nyolc éves korában látott
meg elõször. Amikor Új-Kaledoniába hurcolták Allemane-t, akkor volt terhes a
felesége. S hogy még azóta is üldözték, mint képviselõt is, a legfrissebb
évekig, mondom, ez az õ dolga. Õ vállalta, akarta, talán szomjazta is mindezt.
De
istenien fölemelõ az, amit a Commune idejébõl mesél el Allemane. Ez a fontos,
ez az õ könyvének az igazi lelke. Ez a rettenetes Párizs olyan volt a
rettenetes Commune alatt, mint védõszentje, Szent Genovéva. A prostituált nõk
is megtértek benne. Az apacsokból, a szemét-ifjakból barikádhõsök lettek. Az
elkergetett papok iskoláiba az élet és vidámság költözött be. Gaztettet a
Commune alatt csak a Versailles zsoldjában álló kémek követtek el. Az anakrón,
a koránszületett, igazi szabadság megistenített mindenkit. Hallják és
hallgassák ezt meg a modern hitetlenek.
S
amit legjobban irigylek Allemane-tól ez az õ Panthéon-emléke. A Panthéonról
vétette le a keresztet s tûzette helyébe a vörös lobogót. Azóta is máig még
mindig ott a kereszt. De micsoda emlék lehet ez a Jean Allemane számára.
Nemhiába, hogy a papok õt gyûlölik ma is minden szocialisták közül legjobban.
Nem
jámborodott meg Jean Allemane azóta sem. Csak éppen anarchista, rajongó álmait
fékezi. Ma vezértársa Jaurèsnak s az egyesült szocialista táborban van. De
szent esztelenje ma is egy szabad, szûz, boldog társadalomnak.
Szabadgondolkozó, szerelmes, mint egy polgári intellektuel. Sugaras, originális
forradalmár, majdnem szûkölködõ koldus ember. Be irigyelni való, be szépen, be
nyugodtan tud majd a maga idején meghalni ez az ember.
Budapesti Napló 1907.
május 3.
A. E.
|