131. EGY SZEGÉNY SZALON

(Párizsi levél)

Rippl-Rónai Józsefnek van két képe most a párizsi Nationale Szalonban. A Rollok, Gervex-k, Aman-Jeanok között egy betévedt óriás. Szinte haragszom a kaposvári magyarra, hogy miért alázkodott be ide. Nota bene: valamennyien láttunk már sokkal különb Rippl-Rónaiakat e kettõnél. Evvel és így most már hamarosan sejtheti bárki, micsoda szegények menedékháza az idei párizsi Nationale. S elõre nyakát teheti szintén bárki, hogy az öreg Szalon, mely pár nap múlva nyílik meg, ennél különb lesz. Ilyen, teljesen ilyen, bajosan lehetne, rosszabb nem lehet: tehát különb. S a Champs de Mars e vitéz Rolljai és egyebei tizenhét évvel ezelõtt forradalmárok voltak. A Nationale 1890-ben pártütés volt a régi Szalon ellen. Ma, tizenhét évvel agyonveregetett vállain, aggastyánnál aggastyánabb. Hogy Rodin, aki olyan fiatal, hogy talán még rugdosni is tud, nem rúgja oldalba õket, igazán csoda.

Micsoda nevek, az ember szinte megtántorodik és dicsérõ himnuszba tör ki a szokásos kritika-recept szerint. De mikor Paul Besnard két óriási, dekoratív vászna ostoba mázolás. Mikor Béraud se tud már mást, mint a régi Béraud-t másolni. Mikor Carolus-Duran, La Gandara lelketlen és unalmas képmásait lábtörlõ szõnyegnek óhajtaná minden ízléses ember használni. Mikor a többi nagy és elegáns nevekrõl úgyis csak még több gorombaságot mondanánk. Tehát sóhajtsunk föl inkább a francia atelier-történelem egy szellemes ismeretlenével:

- Mennyi vászon, mennyi vászon s Bretagne szegény parasztjainak nem telik - alsóruhára.

Rippl-Rónai egyetlen magyar sociétair[e]-je a Szalonnak. Jellemzõ, hogy nem mint piktor, hanem mint dekorátor. S még egészen modern fejû kritikus is, aki egyébként meghódol a magyar mûvész erejének, ráfogja, hogy nagyon megfigyelte és félreértette Gauguint. Mi is hallottuk azt, hogy a fiatal Rippl-Rónai Normandiában együtt kóborolt és festett Gauguinnal, akinek akkor még francia megértõje nem volt. Talán föl is lehetne fedezni, hogy valamit tanult Gauguintõl. Nem iszonyú bûn az utolsó évszázadnak talán legoriginálisabban látó festõjétõl tanulni. De mennyire nincs igaza ennek a francia kritikusnak. Mennyire új, magyar és Rippl-Rónai a mi Rippl-Rónaink, Talán nyomorúságos környezete miatt mértéktelenek is vagyunk elragadtatásunkban. „Egy magyar vidéki tanító és családja” egyébként a Rippl-Rónai egyik és különösen erõs képe. A lehetõ legrosszabb helyre dugták.

Hogy hitelesek legyünk, a Szalon legnagyobb értéke mégis egy hatalmas Auburtin-vászon. Nimfáival, színeivel, csodálatos, meleg mese-hangulatával olyan, mint az az álom, amelyet diákkorunkban elsõ asszonykívánásunk napján ép gyomorral s megreszkettetett ifjú, ép idegekkel, mosolyogva, föl-fölkacagva álmodtunk. Caro-Delvaille három nõi aktja mesteri, talán nagyon is mesteri. Egy-két amerikai névtelen tûnik föl még bizarr nézésével. Egykét orosz és francia, akik még nem tudtak se divatba jönni, se tekintélyre vergõdni - és c’est tout.

A szobrok közé természetesen Rodin küldte az idén is a szenzációt. „Homme qui marche” a fejetlen, kezetlen torzó, aki megy, lohol, marsol. Õ maga is megmagyarázta sokaknak, hogy õ ezt a loholást akarta megrögzíteni, tehát fejre, kezekre nem volt szüksége. De erre a magyarázatra sem, mert a szobor megfogja az embert. A mûvészi erõnek, az igazságnak s emberi sorsunk mély szomorúságának éppen olyan hatását kelti, mint híres, „Penseur”-je. Igaz, hogy a rossz nyelvek furcsákat beszélnek a Rodin torzóiról. Azt mondják, hogy a rue de l’Université világhírû mûterme túlzsúfolt s a Rodin takarítónõje ügyetlen. A takarítónõ sok Rodin-szobrot megcsonkított s Rodin ámulva, ujjongva vette észre nem egyszer, hogy micsoda mûvészi reveláció a takarítónõ ügyetlensége. Miért ne írtuk le légyen ezt a gonosz on dit-t arról a Rodinról, akit már dicsérni sem lehet.

Egyébként pedig végezzük azzal, hogy soha ilyen szegény Szalont. És tizenhét év óta soha annyi látogatója nem volt, mint az idén.

(Párizs, május.)

Budapesti Napló 1907. május 8.

Ady Endre