132. PÁRIZSI JEGYZETEK

I.

Papok, akik ölnek

Balzac, Flaubert, Zola és France úgy-e nem kedvelték a papokat? S mégis az õ abbé-hõseik nem bestiák, nem reverendás disznók. Sõt az ezerszer megátkozott Zola az õ Mouret abbéjával fölmagasztalta a szerelembe esett pátert. Ezek az index-re tett nagy költõk irgalommal írtak a papokról. Irgalommal, lírai szépítéssel, bûneik magyarázásával. Hiszen a leghitványabb pap is rendszerint csak áldozat. Áldozata egy világbíró gonosz, önzõ monstre-szerzetnek, az Egyháznak. A Delarue abbéknak, akik apácákat szöktetnek, ma is megbocsát az ember. Ahol a jogos, emberi lázadás sikoltását halljuk, nem tekintjük a csuhát. A modern literatúra szívesen látja meg az ember vergõdését a papi ruha alatt. A legantipápistább modern író is, ha egy kicsit poéta, már nem zabolátlan papfaló. Az istentelen irodalom, amelyet Jules Lemaitre-tõl Andor Józsefig minden irodalmi jámbor szennyesnek deklarál, tiszta és humánus. Balzac, Flaubert, Zola és France nyomán járó. De mit csinálnak, mit csinálhatnak ezután az írók? Franciaországban néhány év óta a förtelmes bûnök szenzációit a papok adják. Az abbé elcsábítja a bigott úrileányt s akkor, amikor jön a gyermek, az úr nevében rábeszéli, hogy öljék meg a kis kellemetlen harmadikat. Csak két év óta s csak ami kiderült: legalább tíz eset. Az abbé abortáltat, az abbé öl, közben misét mond. Értjük, hogy a coelibatus nyûg s értjük, ha a pap férfiú marad. Váltóhamisítást, csalást s egyéb ilyen dolgokat is cselekedtek mostanában papok. Bizonyosan, mert gyarlók, mert rászorultak. De ölni és a misékkel félrevezetett isten elõtt is a szentet játszani: szörnyûség. Dante jó keresztény volt, de találna-e ilyen bûnökre mentséget? És a francia papokról éppen most sülnek ki legsûrûebben effélék. Amikor a Szeparáció miatt s Róma parancsából apostolibban kellene élniök a régi apostoloknál. Ajánljuk ezt a többek között a magyar Szent István-Társulat figyelmébe, ahol éppen mostanában volt nagy zokogás a materializmus és a francia papok szomorú sorsa miatt.

II.

„Le comte noir”

A postán, Párizsban, a rue d’Amsterdamon történt. Valami küldemény érkezett a címemre. S a föladó-hely rovatába így írták: Budapest, Autriche-Hongrie. Persze egy precíz, francia postás írta így. Ám a küldeményt már egy másik postástól kellett átvennem. Ez talán kedveskedni akart, avagy közjogi specialista volt. Nagyon méltatlankodott és ezt mondta:

- Mégse járja, hogy ezt nálunk még mindig összetévesztik. Budapest Magyarországon van s nem Ausztria-Magyarországon. Magyarország is más, Ausztria is más, nemde?

Természetesen hálás bókkal köszöntem meg a francia postás figyelmét. Valóban, Francia­országban kezdik ismerni Magyarországot. Három-négy hét óta napilapokban s revükben olvasok a comte noir-ról. Vannak szerencsés szavak, ilyen a fekete gróf is. Íme Francia­ország­ban Andrássy Gyulát már így ismerik, akiket érdekelnek azok a dolgok, amik ott történnek, là-bas, ott lent. Viszont az általános választói jog Ausztriájáról, a kultúrállammá lett, demokrata Ausztriáról máris tudja mindenki, hogy össze nem tévesztendõ Magyarországgal. Szóval, ezt el kell ismerni, a koalíciónak igaza van. Minél jobban eltávolodunk Európától, Európa annál jobban észre fogja venni, hogy vagyunk. Tehát csak bátran Keletre, Afganisztánig meg se álljunk.

(Párizs, május 5.)

Budapesti Napló 1907. május 12.

A. E.