138. „NÉGY FAL KÖZÖTT”

(Kosztolányi Dezső verses könyve)

Ha Kosztolányi Dezsõt neuraszténiás anyánk, az Élet, valóban szeretné, inkább Perzsiában szülte volna meg. Hazafias, magyar olvasóm, ne fortyanj föl hirtelenkedve, de ez a Kosztolányi: poéta. Irán sivatagján pedig jobb sorsa van a tetõtõl-talpig költõnek, mint a magyar Alföldön, Teheránban, mint Budapesten. Ezt úgy-e mindannyian tudjuk, nem új, nem is magyar igazság, de szinte nemzetközi. Haszontalan, tûnõdõ óráimban sokszor és váltig kínzott is már engem ez a keserûen tréfás probléma. Itt vagyunk, magyarok, Európa Keletén, idegenül, sajátos, magyar kiefbe merülve. Utáljuk a mozgékony, háborgató Nyugatot, sujtásos gõg a lelkünkön s kis álmainkhoz ragaszkodunk. Észre csak azt vesszük, amit akarunk, szere­tünk sírni a szárazfa cigány sírására. Szeretünk szolgákat tartani, szeretjük a cifra rongyokat, mi vagyunk a világ elsõ poéta-nációja. Mi ronthatott meg bennünket, hogy olyanféle költõ-kultuszunk nincs, mint Perzsiának? Milyen kedves, különös, romantikus enyhítõ körülmény volna ez a mi számunkra.

Iszpahán vagy Kum táján ma is kell még élniök gyémántos kánoknak. Valószínû, hogy ezek már legénykoruk hajnalát a párizsi Sorbonne körül mámorosítják meg. De hazamennek csókolni az asszonyt, ûzni a vadat, ápolni a virágot s hallgatni a költõket. S ha Kosztolányi Dezsõ perzsa lantos volna, okvetlenül a legdúsabb és a legnemesebb kán szólna hozzá így:

- Mindenem a tied, isteni szájú, új Háfiz, parancsolj, mulass, csak énekelj a fülembe halálomig.

A Négy fal között címû verses könyv írója talán nagy szemeket mereszt. Csodálkozni fog talán, hogy Perzsiára s Háfizékra gondolok. Nem tehetek róla, mert parancsolóan, égetve, a Korán muzulmánbûvölõ erejével gyulladt föl bennem ez a gondolat. S mondta, szinte zeng a fülemben: Kosztolányi Dezsõ egy Nyugatra vetett perzsa költõ. Csúnya, tudományos szóval íme meg akarom magyarázni ezt a budapesti kávéházak népének is: abszolút költõ. Ha föladnám neki Arábia történetét, a reneszánszot, Häckelt, az egyszeregyet vagy a magyar agrár-kérdést: õ mindegyikben ezer költõi témát találna. Újféle megindultság, újféle színlátás, új muzsika és szinte mindig új forma válaszolna nekünk. A legnagyobb írói adomány ez, olyan varázs, amely még az értetlen publikumot is megfogja. S olyan bõség, mely megint a perzsa költõket hajtja példákul elénk. Az édes szívû és dalú dalolókat, akiknek néhány ezer rím gyermekjáték volt.

A Kosztolányi Dezsõ poézisa még annyiban is keleti s emberi a legszebb határokig, mert: zarándoklás a sírok körül. Négy fal között járja a búcsúkat az olyan ember, aki, hajh, nem született szerencsétlen sokadmagával egyetemben a saját hazájában. Könyvek, olvasmányok, tûnõdések és elcsuklások közül fölbocsátja a lelkét. Kezdi Plátón, Pánon vagy Zarathusztrán, végzi Lenaun, Petõfin, Kosztolányin. Versben hívja tetemre Krisztus bal latrát, a keményet és véres kínokban gõgöst. Odüsszeusz, Agamemnon, Dante kénytelenek föltámadni az õ forró átérzéseiben. Idézi, kérdezi, üti, áldja a Halált, minden költõnek és filozófusnak kenyeres pajtását, gyûlölt, õs cimboráját. Finom, mozgékony orrlikakkal szagolja ki banális minden­napiságokból a fátumot. A titkot, a szent jelentõséget, az örökös, bús törvényû melankóliát. Négy fal között, lámpafényben, ellágyulva, nem gyõzhetnek az éles vonalak. Néha nem tudjuk: mi volt olvasmány, mi volt ötlet s mi volt bensõ, lírai fölfakadás?

Õseinek köldökszemlélése, sóhajtozó földimádása, minden kérdésre könnyekkel felelése: ez is temetõ-járás. Zarándoklás, amikor énjét magyarázza, zarándoklás, amikor - szerelmes. A szerelme is halálos álom s fogadok bármi pénzbe, hogy hús-vér asszony nincs egyetlen szerel­mes verse mögött sem. Ha olcsó emberrel volna dolgunk, majdnem ráfoghatnók, hogy az eggyel-több ciklus kedvéért írt szerelmes verseket is. Pedig dehogy így van: Kosztolányi rend­kívül gyönge, finom, vibráló, hallucináló lélek. Nincs tárgy, helyzet, legenda, ötlet, kigondolás, érzés, sõt elszólás, amely egy vers erejéig, ha éppen ceruza van a kezében, meg ne hassa.

Bántásnak ne vegye se õ, se más: õ olyan költõ, akire egyenesen az irodalomnak van szüksége. Emberi dokumentumokat nem kínál õ, mert nem kínálhat. Valami félelmetesen új egyéniségnek gyilkos tolakodásával vagy tiltakozásával sem keseríti õ el a jámbor lelkeket. Õ mûvész, õ költõ, õ író, nem tudom, hogy mindenkivel meg tudom-e magam értetni: õ irodalmi író. Bevallom, hogy az én számból nem éppen dicséret ez ma, amikor egyre biztosabban kezdem gyûlölni az irodalmat. Szerencse, hogy a társadalmak dinamikája sikeresen dacol világ végéig az olyan zöld, anarchista urak véleményével, amilyen én vagyok. Az irodalom mégis csak irodalom lesz, míg ember és kultúra lesz. És mégis mindig csak annak lesz igaza, aki nem taszítja el magától a kézenfekvõt és hasznosat. Arról azután mi anarchisták magunk között civakodhatunk, hogy szabad-e az életet, mely cselekvést jelent, betûs álmodozásokra elfecsérelni? Én a magam részérõl tisztában vagyok vele például, hogy leghaszontalanabb az életemben: az írás. De ha erõsebb volnék testben s több pénzem volna, bizony nem is írnék. És bizony mondom, hogy Kosztolányi Napóleon-temperamentum és Vanderbilt-majoreszkó lehetne, õ - tovább is írna.

Utálom a könyvismertetésnek azt a módját, amely mutatványokat közöl. Tessék megvenni - s ez minden hiúbb és gurmandabb magyar olvasónak kötelessége - Kosztolányi könyvét. Már eddig is, vagy nyolcadszor e rövid írásban, kerültem ki, hogy verssorokat ne idézzek. Becstelen és megcsúfító volnék: költõkbõl csak a barbárok ragadnak ki sorokat. Vagy elhiszik az én impresszióim becsületességét, vagy sem s akkor tessék ellenõrizni. Õszintén szólva, én nagyon biztonságosan érzem magam Kosztolányi Dezsõrõl írván. Meg merem írni róla azt, amiért õ késsel volna köteles mindenki másnak válaszolni. Hogy tudniillik az õ perzsa bõségû és szépségû talentuma rokonos a néhai fõtiszteletû és méltóságos Szász Károlyéval. Csakhogy - s ez a csakhogy egy világ - hol volt Szász Károly idejében a magyar társadalom mai kultúrforrongása? Kosztolányi Dezsõ azt cselekszi mûvészi módon, amit Szász Károly kézmíves-mesterként is rosszul csinált. Az áthidalást, az ûr-betöltést, a magyar irodalmi nívónak nemzetközi rangra emelését. Nem volt Hugónk, Lamartine-ünk, de Vignynk, Baudelaire-ünk, Leconte de Lisle-ünk, Banville-ünk, Herediánk és a többi. A németeket nem ismerem jól, de nem volt Heinénk, Dehmelünk. Nem volt Carduccink s Carducci után esetleg nyomban D’Annunzió jött. A fejlõdési zavarokat elsimítja, oszlatja olyan ruganyos talentum, mint a Kosztolányié. Ez a kötete csak beharangozó, csodálatos készség, bõség, képesség jelentkezése. Fordít és teremt és Horatiustól Dantén át Byronig s ha kell, Nietzschéig s Ibsenig megcsinálja, ami a magyar lírából hiányzik. S ugyanakkor, amikor kész médiuma a legdisztingváltabb zseniknek, formamûvész is. Rímeket, sorokat, szó-muzsikákat, strófákat s variációkat szebben nála magyarul nem eszközöltek.

Egy hozzám írt levelében németesnek vallja a líráját Kosztolányi Dezsõ. Tagadom s ártatlan negédeskedésnek, sõt öncsúfolásnak érzem ezt. Tanulni, bizony õ is a románoktól tanult, franciáktól, olaszoktól. Amiközben lelke keleti tudott maradni, sõt perzsa lélek, újra és újra állítom. Hadd írjak le még ide valami borzasztóan szubjektív dolgot, mely után haragosaim még bõszebbek lesznek. Kosztolányi Dezsõre alig vagy éppenséggel nem hatottak az Ady-versek. Három-négy év óta a fiatalok, sõt az idõsebbek is, megbomoltak egy kicsit az új ver­sek­tõl. Nem vették észre, hogy e versek nem kívánják a magyar irodalom törvényes gazda­gítását. Ezek egyszerûen egy valakinek, egy szenvedõ embernek, verses s csak szükségbõl verses, panaszkodása. Ezek után ami csak mûvészietlen és csúnya van ez egészen egyéni versírásban, mindazt üdvözölhetjük egy sereg költõ verseiben. Ha szomorú és megokosodott nem volnék, büszkélkednék e sikerrel, de így fáj. Kosztolányi szûz maradt e rontó, mérges versektõl, legfeljebb itt-ott egy kis nem létezõ erõnek a fitogtatása, egy-két újra-érzés, hazárdság a szóban, sejtet valami gyönge reminiszcenciát. Megírhatom ezt róla bátran, mert becsületes reverenciával vallom be, hogy költõnek legkülönb az újonnan jelentkezettek között. Annyira költõ, hogy mindenkihez beszél s õ róla nem kicsinylés, ha vizionáljuk, amikor egynémely versét az iskolában is tanítják. A Kisfaludy-Társaságnak van egy fönntartott helye, esetleg, hirtelenül föltûnõ költõ-talentum számára. Miért nem becsüli s veszi végre komolyan magát a derék társaság? Megfiatalítná s rehabilitálná ebek harmincadjára jutott becsületét, ha Kosztolányit észrevenné. A Négy fal között nagy esemény a mi kulturális incidensekben szûkölködõ magyar életünkben. Hozzám, fonnyadó reménységûhöz a már-már eltemetett magyar lélek-föltámadás hit-erõsítését szállította. Valami jó készül a Perzsiánál is rosszabb országban, ahol ilyen poéták teremnek.

Budapesti Napló 1907. június 1.

Ady Endre