|
I.
Akiknek Kossuth üzent
Kossuth
Ferenc üzent a francia tõkének: ömöljön Magyarországba. Üzent a francia
milliomosoknak, jöjjenek ide vállalkozni. Õhozzá, egyenesen Õhozzá,
csinnadratta-bum-bum. Tudvalevõ ugyanis, hogy a pénzhez csak hírlapi
fölszólítást kell intézni. Erre rögtön jön, rohan, szalad, érkezik zsák-számra.
Hát Japán már nem igen adhat libretto-anyagot az operett-íróknak. De ha így
haladunk, ad majd helyette Magyarország elegendõt. Kossuth õ excellenciájának
üzenetére jöttek garmadával a francia válaszok. Egy párizsi, érdemes kokott
például állami bodegát akarna magának Budapesten kormánypénzen berendeztetni.
Itt magyarruhás nõk szolgálnának föl s mulatós képviselõk hitelt és
árengedményt kapnának. (Ha megcsinálják csakugyan, ajánljuk ezt a címet:
Magyar-francia államilag segélyezett bodega - Kossuth Ferenchez.) Egy francia
föltaláló csekély tizenhárom millió frankot kér egy egyelõre titokban tartott
találmányának a gyártására. Ilyen és még csinosabb ajánlatokkal válaszolt a
francia tõke Kossuth Ferenc és Hugues le Roux üzenetére.
II.
Ballon II. Adler
Párizsban
valami három évvel ezelõtt történt. Szép nyári alkonyaton diner után kiült az
erkélyre szivarozni egy derûs lelkû párizsi úr. Jött, szállt csöndesen felé egy
léghajó. Az ügybõl olyan robbanás lett, hogy belepusztult vagy öt ember. Most
ugyanez a szörnyû-bolondos katasztrófa. Ezúttal Böszörmény mellett, hol a
léggömb ritkább madár, mint Párizsban. De a két eset úgy-e világosan
megállapítja, hogy íme egy új veszedelem libeg a békés ember feje fölött.
Aminthogy minden életkönnyítésért drága adóval fizet az ember és a kultúra. A
repülõgépet föl fogják, mert föl muszáj találni. De micsoda újféle
katasztrófákat rejteget a repülõgép korszaka.
III.
A Washington-ódák
Amerikából
azt írják, hogy a Washington-szobornál is panamáztak. Én nem tudok
fölháborodni: gyûjtött pénznek és szerelemnek ilyen vége szokott lenni. Pláne
európai Nagy-Magyarországban s amerikai Kis-Magyarországban. A hazafiaskodást,
a nagy szájat, a szereplést nem adják ingyen vezéreink a magyarok földjén. De a
Washington-ódák igenis fölháborítanak. Három hosszú ünnepi óda ilyen kis
szoborhoz, ez sok. Zempléni Árpád kapott száz dollárt, két másik költõ-nagyság
ötven-ötvenet. Én hiszem, hogy õk lelkesedtek ezer korona árát. De nem hiszem,
hogy ugyanennyi árát lelkesítettek. Valóban ideje volna már, ha a
szobor-pénzeken kívül az ünnepi ódákból is sikkasztanának egy keveset.
IV.
Az a furcsa Amerika
És
mert Amerikáról beszéltem, írjak le ide egy érdekes valamit. A múlt héten
Párizsban találkoztam egy hatszáz tagú cseh társasággal. Ezek Amerikában élõ
csehek, munkások, iparosok, egyszerû emberek. Személyenként csupán útiköltségre
két ezer koronát adnak ki, hogy hazalátogassanak régi hazájukba. Párizsban
nyolc napig idõztek s mentek Prágába, a Szokol-ünnepre. Volt közöttük
szabómester, aki minden hencegés nélkül mondta el a többek között, hogy hatvan
dollárt fizet Amerikában havonként a szakácsnõjének. Nyilván azért, mert van
neki, ha pláne egy prágai útra családjával együtt ezreket költhet. S nyilván
azért van neki, mert Amerikában munkás ember megkereshet ilyen summákat. Egy
kis adat a kivándorlás kérdéséhez. Amerikában a mi magyar uraink, vezetõink
pincérek is nehezen lehetnek. Ismerek egy nyalka magyar huszártisztet, ki
Amerikában három évi konyhai mosogatás után léphetett elõ segédpincérnek. S
azok, akik Magyarországon ma kenyeret sem tudnak keresni, a munkás emberek, ott
künn becsületes módos élethez juthatnak. És nagyon sokszor jutnak is, de én még
nem hallottam róla, hogy egy hazalátogatásért olyan áldozatokat hozzanak, mint
ezek a csehek. Valószínûleg azért, mert a cseheknek édesebb emlékeik vannak
szülõhazájukról, mint a szegény, Amerikába üldözött magyaroknak.
Budapesti Napló
1907. június 26.
A. E.
|