|
Csúnya
és rossz mesterség az író-mesterség a többek között Franciaországban is. Vagy
szerencsés szélhámosság vagy nagyon szomorú dicsõség. Az író a többi íróval
okvetlenül marakodik, mint a kutya, azután van neki egy nagy ellensége s ezt
úgy hívják, hogy közönség. A közönség legelõször is nem tûri, hogy mókázzanak
vele. Másodszor nem engedi, hogy az õ bevált ízlését kicseréljék. Harmadszor és
századszor: sok mindent nem tûr és nem enged. No de legalább olvasni szokott
némely országokban. Ennek folytán jön a kiadó s a két civakodóról lehúzza a
bõrt. A kiadónak több esze van, mint írónak és közönségnek együttvéve.
Olyanokat eszel ki, hogy a legjövedelmezõbb rémregényeket lehetne róla megírni.
Például kihúzza sírjaikból a halottakat s ezekkel gyilkoltatja le az
eleveneket. S ezt õ a klasszikus irodalom kultuszának nevezi egészen röviden.
Ha az én verseim helyett Garay Jánoséival szórják tele Magyarországot, ez a
klasszikus irodalom kultusza. Ha én emiatt éhezek és sírok, ez is az. Pukkadjon
meg, vagy sorvadjon el Ambrus Zoltán, de dõzsöljön Abonyi Lajos, aki úgyse él.
Hát
Franciaországban megelégelték ezt a disznóságot az írók. Az eleven írók most
nagy haraggal támadnak a halottakra. Haraggal, mint egy forradalmár nemzet
íróinak dukál, de ravaszul. Õk védik az írói tulajdont az elévülés ellen. Õk
azt akarják, hogy Musset mûvei ne legyenek közpréda ötven év után. Azaz:
fizessen az a büdös, nyomorult kiadó minden irodalmi munkáért. S ha a kiadó
tapasztalja, hogy a halottakat sem kapja ingyen, lesz annyi vágott dohánya,
hogy inkább az elevenekhez fordul. Ez a taktikájuk a francia íróknak. Szó sincs
róla, kissé irodalom-, sõt kultúra-ellenes konceptus ez. De ami igaz, az igaz:
élet, õszinteség és jog ordít belõle, „Mink vagyunk az írók és az elsõk, akik -
vagyunk.”
Magyarországon
gyilkolják legbarbárabbul a holtak az eleveneket. Az úgynevezett klasszikus
gyûjtemények ellen itt kellett volna az elsõ forradalmat megcsinálni. De
istenem, ebben a boldogtalan országban még a sokkal szükségesebb forradalmak is
elvetélõdnek. Ez az ország már az erõtlenség, keserves koraszülés és
reménytelenség országa. S éppen az íróknak legyen erejük, akikre itt a
legkevesebb szükség van? Tehát a halottak rohannak reánk, elevenekre s
gyilkolnak minket, míg mi a közönséggel búsan csatázunk. Közben a kiadó nyúzza,
húzza a bõrünket, a mienket és a közönségét. De van egy nagy, gonosz, pogány
örömünk: nincs már sok bõrünk, nincs már sok bõrünk.
Budapesti Napló
1907. június 27.
A. E.
|