|
Kiváncsi
lelkemet ez órában Kassán sétáltatom meg. A Rákóczi városában, sarkantyús és
álmélkodó tiszt urak között. Szeretném meleg szavakkal vigasztalni a kassai
huszártiszteket, de nem tudom. Szeretném elmondani nekik, hogy lesz rosszabbul
is. De miért csüggesszem el ezeket a délceg, úri, naiv legényeket? Bolond
korszak ez, nagyon bolond, oh tiszt urak ott Kassán.
Murizó
huszárhadnagy úr urasan leszid egy fõpincért, egy Lukacseket. Leszidja és adós
marad neki egy üveg pezsgõvel. Mi, akik ismerjük a magyar vidéki garnizonokat,
emlékezhetünk. Adós marad, káromkodik, sõt verekedik a huszárhadnagy úr? Tíz
évvel ezelõtt legenda-fizetség s tisztelet-adó járta ezért. S ha Herczeg Ferenc
nagyon nagyot akart, huszártörténetet írt.
Ellenben
Kassán, ezerkilencszázhetedik évében az Úrnak, nem így esett. Fölkelt egy
emberként a kuruc város pincérhadserege. Megüzente a huszárkaszárnyának, hogy a
tiszt urak csücsüljenek otthon. Vendéglõbe, kávéházba hiába jönnek, azt kapnák,
amit Bugyi. Bugyi pedig semmi ehetõt vagy ihatót tudvalevõleg nem kapott. A
bojkottra büszke bojkottal válaszoltak a méltatlankodó huszárok. S a pincérek
bojkottja volt és lett hatalmasabb. A delikvens hadnagyot áthelyezték Kassáról.
Hadnagy volt vagy fõhadnagy, az talán mellékes ez ügyben.
De,
istenem, ezek a huszárok nem magyar képviselõk. Ha a magyar képviselõk ma
rökönyödnek, mint a megriasztott hülyék, ez az õ bajuk. Idõk lelkét, új
fuvalmát egy kicsit kötelességük volna érteni a képviselõknek. De ezek a
szegény, büszkéknek nevelt, lovagerkölcsû legények. Ezek a hívõ, mirõl sem tudó
katona-arisztokraták. Be sajnálom ezeket a szép, mûveletlen legényeket. Kicsi,
büszke lelkükre mennyi nagy megalázás vár. Nekik egy úri világ széles, örökös
elit-tánctermét igérték. S a táncteremben ma már kemény munkás-könyökök
oldalozzák kegyetlenül õket. Mit fognak ezek csak addig is szenvedni, míg
megtanulják, hogy a pincér erõs ember. Egy pincér: ezer és tízezer pincér ma.
És hogy kardatlan emberek egy önérzetes gondolattal kardot, pénzt, bojtot,
mindent legyõznek.
Nem
csúfolódó, bizonyisten becsületes szánalommal sétáltatom a lelkemet ez órában
Kassán. Kassán és mindenütt, ahol álmélkodó emberek kapják a pofonokat a
megváltozott idõtõl, úri Magyarországon szörnyû lecke vár még a vakokra. Sírni
tudnék rajta, ha olyan nagyon nem örülnék neki.
Budapesti Napló
1907. június 28.
Lellei
|